Nagyapám szerette a fegyvert,
bár sosem volt más: csak kovács.
Diófát evett a bicska éjjel
Másnap ismét tombolt a kalapács.
Magas, sudár ember, szótlan
s nagy titkok tudója: ám egyszer,
dühe lobbant lánggal,
a sűrű csendben,… szél sem rebbent.
Mondták: Rálegyintett az ostobára
a kocsma vasárnapján, s tette
csak egyetlen egyszer, minek utána
per lett. A bíró kétkedett: öklét összezárta… hitte.
Anyám, a legkisebb, a kedves,
sejtekbe rejtve leste a szót,
ám az idő sürget, lázfelleget kerget
az elköhögött élet konok, embert faló.
Harmincöt dolgos év… levélként elhordta a szél,
a bicskát eltette valahová mogorva nagyanyám,
a dalos kalapács is már a padlás homályában henyél,
ma már minden, minden odaát.
... a sorok csak gyűlnek, gyűlnek nap-nap után.