Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Tálentum

, 239 olvasás, Bodortz , 2 hozzászólás

Paródia

„TÁLENTUM”

Kora téli délután. Bár a nap ragyogóan süt, odakint mégis vacogtató hideg van. Gyülekezünk a városi Művelődési Ház emeleti termében. A heti kerámia foglakozásra érkezők lassanként szállingóznak, ki egyedül, mások ismerőseikkel, barátaikkal. Jelenleg népes a fazekasság iránt érdeklődő társaság, ám legtöbbjük- bár szeretnék fiúkat is látni közöttük - a szebbik nemhez tartozik. Meglepetésemre vannak szép számmal idősebbek is. Tapasztalatom szerint ők a legszorgalmasabbak, kitartásuk rendületlen. A fiatalabbak ellenben türelmetlenebbek, talán vérmérsékletük miatt, ám ők vannak többen. Szóval szépen gyarapodik a létszám.
Huszonéves gyakorlatom tapasztalatát igyekszem átadni a heti, szűkre szabott két órácskában. Jól esik látni a haladást, az örömteli sikerélményt, amelyhez bizony legtöbbször hosszú és fáradságos, lehangoló kudarcokkal teli út vezet. Ebből adódóan sok a lemorzsolódó. Számítottam erre, hiszen a bemutató korongozás látványos, ámde nagyon igencsak csalóka dolog. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy az ember rá tudja kényszeríteni akaratát a látszólag puha és képlékeny anyagra. A rátermettség és kemény akarat nem mindenkiben lakozik együtt. Néhány hét elteltével el – elmaradoznak néhányan, feladván az olykor kilátástalannak tűnő küzdelmet az agyaggal.
Eszembe ötlik mesterem mondása, miszerint: >>Bizony kell tíz esztendő, minek után el mondhatja magáról valaki, hogy tud korongozni. No! <<
Eleinte én magam sem hittem el, de az idő őt igazolta…
A társaság eleinte gyorsan szelektálódott, de végül kialakult egy állandónak mondható létszám, akik konokul, keményen viaskodtak az agyaggal, s akik bizony alaposan megdolgoztak a sikerért. Több esetben látták az új jelentkezők nagy – nagy vehemenciáját és azt követő, önbizalmat kíméletlenül letörő kudarcot. Ez mindenkinél törvényszerűen bekövetkezik. Nincs kivétel. Vagy mégsem? Egy számomra is meghökkentő alábbi történet talán igazolja.

Délután fél négy. Szállingózik a társaság. Néhány fiatallal most éppen a költészetről beszélgetünk. Arról, hogy a kerámia, elszakadva a hétköznapok célszerűségétől bizonyos szinten művészet és ebből adódóan az alkotásban fellelhető az ihlet, akárcsak a költészetben. Szó esik a nagy költőkről, Adyról, József Attliáról, Arany Jánosról. Meglepődöm, hogy az idősebbekben mennyire ott élnek a régebben tanult versek. Máris idéznek és felszínre bukkannak a mély, lélekben hagyott nyomok. Mielőtt még jobban elmerülnénk a versekben, történik valami:
- Jó napot! – viharzik be az ajtón nagy lendülettel egy nyúlánk tizenéves kamasz fiú.
- Hol “AZ” a korong? – néz körül a helységben. / a korong a belső kisebb helységben, a kemence mellett áll. /
- Ott van – mutattam a munkaeszközre.
- Itt lehet korongozni? – dörzsöli tenyerét sokat sejtetően, s körbetekintve alaposan szemügyre veszi a kicsiny helységet.
Nocsak! – hökkenek meg. A tüsténkedő ifjú magabiztossága láttán olyan érzésem támad: >>Ez a fiú tudhat valamit…. << Alaposabban végigmérem. Magas, rettentően szeplős, laza mozgású, élénk tekintetű srác. Tizenéves mai kamasz, s, mint ilyennek mindenféle nem hétköznapi dolog – mint például történetesen a korongozás - felkelti érdeklődését. E korban magam is így voltam. Azonnal rokonszenvet ébreszt bennem érdeklődése, annál is inkább, mert kevés a „férfi” a kis csapatban. Első ránézésre rátermettnek látszik. No lássuk mit tud?
A többiek kíváncsian lesik, amint a fiút a koronghoz invitálom. Ez idáig még nem akadt hozzáértő ifjú. Netán ő lenne az első? Méltán nagy az érdeklődés. Odanyújtom agyagos kötényem.
- Ez meg minek? – néz rám szinte sértődötten, nagy barna szemeivel.
- Ha nem kell,… nem kell… - vonom meg a vállam. / Hm. Csak nem olyan tisztaság mániákus lehet? Nem is oly régen volt ilyen tanulóm… /
- Hol az agyag? – mártja bele óvatosan hosszú vékony ujjait a vizes vödörbe.
- Nem is gyúrsz magadnak?… - kérdezem, még mindig gyanútlanul. Ismerek kollégát, aki gyúrás nélkül fogott neki a meglehetősen kemény fizikai munkát kívánó korongozásnak, de ő nagyon is értette a szakmát, no meg egy kis vagányság belefér a sokszor monoton széria munkába. / persze a lazaság időnként “visszaköszönt” s lehetett javítani… /
- Az meg minek?! – vakargatja nem létező szakállát. Szeme tágra mered a csodálkozástól, mintha mondaná: >> Hogyan is gondolhatok ilyent? Még, hogy gyúrni?! Na ide figyeljetek pupákok! <<
Nagy lendülettel rúgja a korongot melynek a szokástól eltérő, ellenkező balra történő forgatása azonban egy röpke pillanatra elgondolkodtatott “Suta” lenne a srác…? A gyanú észrevétlen takaros kis fészket rak bennem… nocsak, palimadárnak néz engem, bennünket.
- Hát akkor “lássuk a medvét”! – gondolom, s markába nyomok egy jó kétkilónyi agyagtömböt. Vajon ezzel mit fog kezdeni? – gondolom. / Bevallom kissé gonosz dolog, már ami az agyag túlzott mennyiségét illeti. Titkon azonban reménykedtem valami csodában, ami majd őt igazolja, akár az én rovásomra. Ámde nem az történt, amit azonban lelkem mélyén mégis olyannyira vártam. /
A szokásos korongra csapás helyett hanyagul rádobja a fémlapra az agyagot és veszett tempóval pedáloz. Persze ahogyan az várható, a sebesen pörgő masszába beleakadnak hosszú ujjai, ha lehet még alaktalanabb kupaccá válik a jobb sorsra érdemes agyagtömb.
- Nem jó az agyag – jelenti ki határozott hangon, s oldalra néz a többiekre. Szép számban álljuk köré a korongot. A nyilvánvaló magyarázat őnekik, a zöldfülűeknek szól.. Ebből következik, a hiba csakis az agyagban lehet, no meg bennem, aki a kezébe nyomta. Szemében, felém irányuló vádat vélek felfedezni.
- Jó. Akkor adok másikat – A mellettem álló Erzsikével összenézünk, aki alkalomhoz illő verset idéz: „ dolgozni csak lassan, szépen, ahogyan csillag megy az égen, úgy érdemes. ” Türelmesen várjuk a folytatást:
Az folytatás végkimenetele várható, még csúfosabb véget ér.
- Mondd csak, melyik mesternél tanultál korongozni? - kérdezek rá.
- Hááát voltam néhány helyen…
Nem adja fel. Olyan ártatlan képpel néz ránk, hogy mi, akik szánalmasan tudatlanok vagyunk nem tudhatjuk, hogy valójában milyen is a korongozás. Oly meggyőzően adja elő, hogy ha nem a saját szememmel látom, hallom, óhatatlanul bedőlök neki. Jó. Legyen! Belemegyek a játékba:
- Mezőtúron voltál- e? – kérdezem – ott ugyanis nem szoktak gyúrni… - blöffölök.
- Ja… ott is voltam – mondja szemrebbenés nélkül. A blöff ült. - De csak egy kicsit… - teszi hozzá sietve.
- Folytatod? – nézek rá kérdőn. / Bizonyos voltam abban, hogy lázasan keresi a kibúvót. /
- Most valahogy nem akar menni… - fordul a magyarázóan a következő mutatványt váró kíváncsi “közönség” felé.
- Talán mégis gyúrjak neked egy adagot? – s, máris szelek a vágóval egy jóval kisebb tömböt.
- Ja, az jó lesz, köszönöm, most igazán menni fog… - izeg –mozog a korong kényelmesnek egyáltalán nem mondható deszkaülőkéjén.
Tiszta sor. A srác el akarja kápráztatni a körülötte állókat, s hogy mi okból, azt egyelőre nem tudom. Mindenesetre “veszem a lapot”. Gyúrok neki, s szépen formált “bucit” nyomok a kezébe. Nagy sóhajjal lecsapja, minek nyomán agyag pöttyösek leszünk valamennyien. Nyomban tágul a kör. Ez már azért nem járja! Megelégelem.
- Most ülsz először korongon ugye? – markolom el vékony karját.
- Áááá, dehogy, csak most nem akar menni… - próbálna nem túlzottan erős szorításomból szabadulni...
- Nem szégyen, ha valamit nem tudsz… - engedem el a karját.
Forgatja a fejét, de menekülésre nincs esélye, most már színt kell vallania. Mégsem teszi.
- A jövő héten BIZTOSAN menni fog… és a kezem is fáj… - sandít rám. Tudom hogyan értsem, ámbár annyira azért mégsem szorítottam a karját.
- Szóval meg szeretnéd tanulni… – próbálok mindazonáltal a segítségére sietni.
Zavar nem egyáltalán látszik rajta, mégis tudom, érzem, kétségbeesetten gondolkodik.
- Legközelebb, vázát fogok csinálni! Ekkorát! - s mutatja. Arca felderül, s szinte vibrálnak arcán szeplői. Nem enged egy jottányit sem. Tökéletes magabiztossággal mondja, olyan határozott hangsúllyal, amit nem lehet másképpen érteni: Meg fogom csinálni és kész. Majd meglátjátok!
Miközben kisegítem a korong mögül / híven mutatja ezen szolgai cselekmény nyilvánvalóan alárendelt szerepem / beszállingóznak a kisebb gyerekek. - hallván az ifjú jövőre vonatkozó bejelentését azonnal körülveszik, s zajongva kérik:
- Ugye csinálsz majd nekünk kis bögrét?! / A sikerélmény tehát mégsem maradt el, ők természetesen fenntartás nélkül hittek neki. /
- Hogyne. Természetesen - pillant rájuk lefelé méltóságteljesen, a győztesek tökéletes magabiztosságával.
Ekkora arcátlanság hallatán egyszerűen belém akad a szó. A régebbi szakkörösök nem szólnak, nyilvánvaló, tőlem várják a fonák helyzet feloldását. Az idő nekem dolgozik -gondolom inkább nem szólok.... A helyzetet mentendő a srác rövidre zár. A jövő heti viszontlátás reményében kissé talán sietősen, ámde meglepően illendően elköszön, majd cseppet sem sietve emelt fővel távozik. Becsukódik mögötte az ajtó. Azonnal kitör a nevetés. Egyszerűen nem tudunk rá haragudni. Mindazonáltal fölöttébb elgondolkodtató.
Ebből az ifiemberből vagy nagy üzletember lesz- amit őszintén remélek – vagy rendkívüli képességű szélhámos, kalandor. Az utóbbit inkább nem szeretném.

Hiába vártuk, a következő héten nem jött el az fiú sem az azt követők egyikén sem.

Hamarosan kitavaszodott. A nagyobbik leányom egyik este a vacsoránál beszámolt egy igencsak figyelemre méltó epizódról:
A S….. szállodában volt éppen szakmai gyakorlaton amikor is egy fiatal, magas, kirívóan szeplős fiú, szélesen gesztikulálva, mint valami otthonos házigazda, vendégeket invitált az előkelő, elegáns étterembe. ( mint később kiderült Német turisták voltak) Otthonosan mozgott, mint aki az ilyesféle elegáns helyekhez szokott. Szemmel láthatóan hozzájuk tartozónak tűnt. Magához intette a felszolgálót és kijelentette:
- Ők a vendégeim, velük vagyok. Rendelnék valami különlegeset... Megkérem fordítson! Persze beszélek más nyelveken is… de a német még egyelőre nem úgy megy.... Ugye megérti…?!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Paródia
· Kategória: Novella
· Írta: Bodortz
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 6
Kereső robot: 17
Összes: 39
Jelenlévők:
 · arttur
 · Kavics
 · PiaNista
 · Ravain
 · Tiberius
 · tolditami


Page generated in 0.0457 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz