Tarkán sétál a tömeg a heti piac felé.... a reggeli nap vidáman rám nevet.
Kihúzom magam, has be, mell ki, feszít a lélegzet.
Hála termetemnek, ellátok a fejek felett,
mellettem / apai büszkeség / két hajadon leányom lép,
kiket méltán bámul a merész férfinép.
Ámbár korom nem agg, sőt, egyáltalán....
pajzán képzetem támad, ha szemem lágy ringó csípőt lát,
és lobot vet vérem megint,
ha hamvas kebelcsoda jő szembe, s lenge
illata kacéran arcon legyint.
No, no! A hang óva int.
Be szépek vagytok, ti bajai lányok! Mélázok magamban szabad szárnyalással, s megtorpanok:
Csoda, avagy álom…? mi mellettem elsuhan,
a termet.... mily tökély! Lehet büszke leány, vagy akár
elomló asszony,… eh, mit számít! Szólnék ám, de… szám
(oh, miért) füttyent... bár nyomban visszakozom, késő.
A mosoly, kaján pír arcukon
megértőn ott virít két kuncogó leányomon.
Nőm, - kissé előttünk -, lát, s hall mindent, nem szól:
magában, mint ki forró titkot tud, lám csak mosolyog.
Később, / mert szép, s pirul a délután / otthon,
szikra- láng lobbant,.... s ágyba bújtunk legott.