Itt, már a nagy folyó páráját lassan görgeti a lég,
hajnali nyirkos köd terül szürke hamurétegként,
hangtalan súllyal alszik magányán
odafenn a merengő kék,… de lám,
a Mecsek… az más.
Óh a Mecsek az más… lányos halmú dombok felett,
merész hegyek ölén visszhang suhan, néha szendereg
a nap szikkadt melege erdők, ligetek
barna avara felett és édes illat lebeg.
Tűnt idők útján ma is elveszek.
Emitt kevélyen terül a mosolyarcú folyó
nyaranta, s cseppként issza fel a rétet mohó
éjszakán, s dúskál, minden földi javakban,
szemelget árpában, gazban, válogat vadakban.
Mámoros titokban.
És magas lélegzetű dombok amott,
rég értelmet vesztett fura nevű düllők, utak, források
partján sudár kék harangvirág, s kökénybokrok
fehér gömbkoronája, benne mindig tiszta szarkaotthonok.
Néha ott vagyok.
Míg emitt párát rejtő lombok árnya,
szól füttyös tavaszi dalárda
és köröz a tiszta égen a szabad barna kánya.
Alatta zümmögés, álom, vérszívók világa,
vízen, tündérsellők násza.
Ott, messze lebegő kék hegyek, közöttük rétek
nyirkos susogása, lengő nád, izgága patak
szalad lefelé dombokon, s csodásan szépek
az idő szirmán csapongó ábrándos, megpihenő méhek.
Egyszer biztos visszatérek.