- Meséld te, én nem bírom kimondani! - kérlelte apósom anyósomat.
Amíg lovaink abrakoltak, mi babánkkal játszadoztunk a fűben. (Akkor, Gáborkának hívtuk, - ezt a nevet választottuk neki.) Gyönyörű őszi nap volt, melegebb, mint olyankor szokás. Vidáman nevetgéltünk, kisfiunk édes gőgicsélésén: akkoriban kezdett el tárgyakat fogni, és minden új dolog láttán mosolygott. Kis cipőjén, felfedezte a kék cérnából horgolt nefelejcset, ami nagyon tetszett neki. Szemei előtt sokszor meglóbáltam egyik lábbelijét, és ő mindannyiszor gőgicsélt, gagyogott. Néha jelezte: itt lenne az etetés ideje. Férjem rám szólt: „Ne várd ki, amíg sír, hozzál le tejet a szekérről! ”
Gyorsan fölpattantam a bakra, de nem volt időm hátramenni: Lovaink valamitől megriadtak, és futásnak eredtek. Azon a részen gyakran találkozni kígyókkal, talán ettől rémültek meg. Próbáltam elkapni a gyeplőt, ám kezeimből kipottyant. Gyurkám, utánunk eredt, és félóra elteltével megfékezte a lovakat.
- És a gyerek? Ott marad a fűben? - nyeltem nagyokat.
- Nem tehettem ki annak a veszélynek, hogy ölembe véve rohanjak vele. - szólalt meg a hallgatag, megtört apósom.
- Ezért kellett volna kikötnöd a lovakat! Ha úgy teszel, amint kell, Gáborkát nem veszítjük el!
- Ne merd állítani, hogy én vagyok a hibás! Matild, soha nem vágtalak képen, de most közel állok hozzá!
Pszt! Menjünk sorjában! - csitítottam a veszekedőket.
- Szóval… mire megnyugtattam a lovakat, és mire visszaértünk velük, Gáborka eltűnt. - csendesedett el apósom.
- Sokáig kerestük, ám nem akadtunk nyomára… csak fél pár kötött cipőcskéje maradt kezemben, amit magammal vittem a bakra… Istenem! Őt nem találhattátok meg! Hát nem érted? Valami vad vihette el! - őrjöngött anyósom, akiben megláttam a szenvedő édesanyát. Fájdalmát elnézve rájöttem: gyermekéről nem készakarva mondott le!
- Anyuka, kérem, ne sírjon! Csoda történt! Higgye el, Gáborkájuk előkerült!
- Nincsenek csodák fiam! Kincsünkre nem vigyáztam, magam okoztam a bajt!
- No, ne sírjál Matildom! Azt mondtuk, míg élünk sem adjuk fel: Hazavártuk, reménykedtünk, oltárt állítottunk a szekéren. Kijártunk imádkozni, gyertyát gyújtani a tanyára. Most, amikor van némi remény, nem hiszünk véletlenekben?
Legyünk erősek, - még utoljára fussunk neki! - biztatta nejét apósom, de úgy, hogy lelkem sajdult bele.
- Próbáljuk meg. - szipogott anyósom.
- Sokáig keresték Gáborkát? - akartam többet tudni.
- Hetekig kóboroltunk a környéken: mindenkinek elmondtuk bánatunkat, de nem hittek nekünk.
- Miért nem? - csodálkoztam el.
- Nem ismertek bennünket, hiszen az erdőben éltünk, - ott tudtunk rejtőzködve élni. Jánosom, a mi lakásunk ekhós szekér volt. Le is festettük annak idején, hogy Gáborkának megmutathassuk a helyet, ahol világra jött.
- Fiuk, megvásárolta a festményt, és megőrizte. - mondtam mosolyogva.
- Annyi árva gyerek van… talán félremagyarázhattak neki valamit… - töprengett anyósom.
- Végül feladtak a kereséssel? - néztem mindkettőjük szemébe.
- Elfogtak bennünket, és hazatoloncoltak. - válaszolták.
- Itthon milyen büntetést kaptak? - faggatóztam.
- Ugyan már! Ekhós szekéren nem utaztak köztörvényesek! Elintézték, ejnye-ejnye, módra. Gáborkáról nem tudtak semmit, - mélyen magunkba zárkóztunk.
- Miért Győr környékén telepedtek le? Szombathelyhez közelebb vannak azok a hegyek, aminek tetején laktak. - mondtam választ várva.
- Nem akartuk a környéket látni: csak fájdalmakra emlékeztetett bennünket. Kézműves munkáim után, voltak kuncsaftjaim, akik Győrig is eljöttek áruért. Határ közelben vágytunk élni, - hátha hírt kapunk egy elveszett kisgyerekről. Évekig bérelt lakásban éltünk, és vártunk a csoda érkezésére. - válaszolgatott apósom.
- Mivel nem került elő Gáborka, egyre másra gyermeket vállaltak. - mondtam ki gyanúmat.
- Istennek megfogadtuk, kisdedet, kisdeddel pótolunk! De tudod fiam, lehetetlenre vállalkoztunk: azt a csöppséget, aki szemem előtt jött világra, sosem feledhettük! Ne gondold, hogy olyan szigorú szülők vagyunk, mint amilyennek látszunk! Az én Matildom, megfogadta: többé nem történhet hasonló baj, - ezért vált olyan anyatigrissé, mint amilyen.
- Édesapámnak miért nem mondták el az igazat? - kérdeztem gyanakodva.
- Mit kellett volna mondanom? Nem vigyáztam arra, akit rám bíztak! Egy ember élete szárad lelkemen! Nem gyötörhettem halálba édesapádat! Kisfiamat elveszítve, menekültem a felvetődő kérdések elől. Mindig féltem, hogy Arankámmal összejöttök, és titkunkat megfejtitek. Lám, bekövetkezett, és most vallanom kellett, de lelkem megkönnyülésében ne higgy: kincsemet senki nem adhatja vissza!
- Ezért hát a buta szerelmi kötés: így akartak távol tartani bennünket egymástól. Jól éreztem: anyósom korrumpálta övéit. - mélyedtem gondolataimba, miközben ő egyre beszédesebb lett:
- Nem dajkálhattam, nem nevelhettem, nem becézgethettem. Mit mondok neki, ha valóban előkerült? Milyen anya vagyok én? Még emlékszem gyönyörű kékszemére, és utolsó drága kacagására. Hiába szültem annyi gyereket, egyik sem hasonlít rá!
- Aranka… talán ő igen… - akartam vigaszt nyújtani.
- Ki tudja! - sírt anyósom.
- Holnap minden eldől. Most plédeket, paplanokat terítek a padlóra: próbáljanak megosztozni e szűk szobán, és aludják ki magukat. - javasoltam.
- Ma nem láthatjuk? - utalt Vilmosra apósom.
- Fárasztó utazásunk volt, - már lefeküdt. - hazudtam kegyesen.
- Az a véreredmény… mennyire megbízható? - törölgette szemeit anyósom.
- Száz százalékig! A kiértékelésnél magam is ott leszek. - nyugtattam az aggódó szülőket, aztán magukra hagyva őket, Vilmos lakókocsijába mentem.
- Hát ti még nem alusztok? - kérdeztem.
- Volt egy kis elintéznivalónk. - kuncogott Arankám.
- Ugyan mi? - kíváncsiskodtam.
- Méltó helyet kerítettünk a holnapi nagy találkozásnak: béreltünk éttermi asztalt. - mosolygott Vilmos.
- És, ha mégsem ő az? - akartam kérdezni, de inkább lenyeltem szavaimat.
Talán éjjel két óra is elmúlt, mire elaludtunk: Vilmos elmondta, hogy a vizsgálat minden költségét állja. (Más választásunk - külföldi állampolgársága lévén -, nem igen maradt.)
Reggel, előbb érkeztünk a klinikára, mint a többi érintett, - ezt előre kiterveltem. Biztosra akartam menni: féltem attól az aprócska véletlentől, ami kizárhatja mind az apaságot mind pedig az anyaságot. Miután megtörtént a vérvétel, Aranka, és Vilmos beültek az előzőnapon kinézett éterembe.
Szüleink pontos időben ott voltak a kórházban: mintavétel után, türelmetlenül várakoztak a folyosón. Jómagam úgy ültem ott, mint aki a megváltó igazságban kételkedik:
- No, János, nem veszel rész a kiértékelésen? - mosolygott a folyosón felbukkanó Koncz professzor.
- Meggondoltam magam. - válaszoltam elutasítóan.
- Haha! Bátor legény vagy! - nevetett ki.
- Miért én tudjam meg elsőnek?... Jobb borítékolva megkapni a valóságot! - próbáltam menteni gyávaságomat.
- Máris borítékolva van! - bukkant elő Víg doktornő, kezembe nyomva a hatalmas kopertát.
- Kibontsam? - kacagott Koncz professzor úr.
- Megtenné? - kértem meg, mintha megváltoztathatnám az elkerülhetetlen valóságot.
- Janikám, gratulálok! Testvéred született! - hahotázott a professzor.
- Mi? Nekem? Hogy… Vilmos testvérem? Az a barna képű „lácsó” legény? Semmi félreértés? Jó hogy nem fiam! - döbbentem le a hír hallatán.
Kovács úr apa lett! - viccelődött édesapámmal Koncz professzor.
Én megmondtam, de ti nem hitettek nekem... - zokogott anyósom.
- Azt akarja mondani, hogy Lakatosné Vilmos édesanyja? - figyeltem idős tanárom válaszát.
- Ezek szerint! - nyomta kezembe a mindent igazoló eredményt.
- A te fiad! - nézett boldogan édesapám szemeibe mama.
- A mi gyermekünk előkerült! - pityeregtek Lakatosék.
- Ha ezt Vilmos megtudja! - kacagtam felszabadultan.
- Hol a fiam? Azonnal látni akarom! - siettette a dolgokat édesapám.
- Hogyan magyarázzam meg neki? - vár választ tőlem anyósom.
- No, menjünk az étterembe, - majd én elmagyarázom mindenkinek! - tettem javaslatot.
Szüleink, sápadtan, meggyötörten lépték át vendéglátó egység küszöbét: először Arankát pillantották meg aki - előre megbeszélt tervek szerint -, külön ült Vilmostól.
Tekintetükkel átnéztek feleségem fölött: bár szerető mosollyal üdvözölték, tovább kutakodtak a vendégek között. „Ő az! ” - néztek a sarki asztal irányába, majd rám. „A tesóm, sógorom! ” - nevettem el magam:
- Kisfiam, te vagy az? - lépett oda anyósom.
- És az én kisfiam! A szeme, pont olyan, mint az enyém! - állapította meg édesapám.
- Mi van? - kérdezte Aranka.
- Vilmos mindkettőnk testvére, de ne ijedj meg, maradhatsz feleségem! - súgtam kedvesemnek.
- Édesanyám? Édesapám? Mit mondott a vizsgálat? - meghatódva állt fel Vilmos.
- Meg tudsz bocsájtani? Nem tehetek róla! Szeretlek kisfiam! Kérlek szépen, ne haragudj ránk! - sírt keservesen anyósom.
- János minden elmondott az éjszaka… elvesztésemért nem felelősek. - mondta az előkerült.
- Gyermekem, hol öleljelek? Hogyan tudjuk bepótolni az elmúlt éveket? - törtek elő édesapám kérdései.
- Mindvégig hiányoztak! - eredtek el Vilmos könnyei is.
- Én… én nem tudom, mit mondjak. - dadogtam meghatódva.
- Együtt vagyunk, és ez a lényeg! - próbált mosolyogni Arankám, de szemeit ő is törölgette.
- Elvisznek a tanyára? - akart témát váltani Vilmos.
- Mi az, hogy! Ott a helyed! Testvéreidet meg kell ismerni! - válaszolgatott mindenki.
- Szépen zenélnek a Lakatos gyerekek! Úgy beszélik a roma nyelvet, hogy el sem hinnéd! Tesókám, te aztán jól átverted önmagadat: meg tanultál muzsikálni, beleélted magad roma származásodba, és most fuccs az egésznek! - vidítottam volna a társaságot.
- Nem is lett belőlem zeneszerző. - kacagott szívből Vilmos, talán életében először.
- Bocsánat, hányingerem van! Mindjárt jövök… talán elrontottam a gyomromat valamivel. - rohant el Arankám.
- Talán igen, talán nem. - mondtam mosolyogva, és utána siettem a mosdóba.
Korona volt a boldog meghatódás pillanatán, amikor felismertem, hogy első szerelmes éjszakánkon új élet fogant. Gyanúmat nem mondtam el: azt akartam, hogy kedvesem fedezze fel önmagán, és elújságolhassa, amiben szinte biztos voltam.
Miután az étterembe megebédeltünk, elindultunk haza, a tanyára. Lakatoséknál nagy dínomdánomot rendeztek tiszteletünkre: Lajos bácsi - Aranka nagyapja - volt a főszakács. Ezúton megismerhettem kedves, jóságos tekintetű feleségét is. Boldogságunkért köszönetet mondtam, s ők szintúgy megköszönték Vilmos felbukkanását. Hamarosan előkerültek a hangszerek: citeráztak, hegedültek, táncoltak, mindenki elégedett volt. Anyámék megbékültek Lakatosékkal, de én láttam Vilmos tekintetében, hogy valami nem stimmel:
- Miért vagy ilyen szomorú? - léptem oda hozzá.
- Milyen szép nagycsalád! Vajon, nem fértem volna el közöttük? - támadt fel hiányérzete.
- De hiszen mindened megvan: gazdag, elégedett ember vagy- válaszoltam meggondolatlanul.
- Azt hiszed, a pénz boldogít? Lám, itt a példa, hogy nem: Nekem ti hiányoztatok úgy, ahogy vagytok! Összes vagyonomról lemondanék, ha közöttetek nőhettem volna fel! Vágytam rá, de visszamenőlegesen nem lehet szeretetet adni, sem kapni. Ez az érzés, olyan, mint a kenyér: megettem, mert szeretem, de elfogyott, és nem adhatok belőle senkinek. Talán... süthetünk új kenyeret... de nem most... - nézett távolba Vilmos.
- Falazok, menj, ha menned kell. Testvérem, ugye találkozunk még?
- A gödör mellé parkoltam le, - onnan nem hallatszik ide az autóberregés. - hagyta figyelmen kívül kérdésemet.
- leszel keresztszülő? - erőltettem válaszadásra.
- Naná! - vigyorgott vissza autója irányába indulva.
- Bocsánat, de Vilmosnak sürgős dolga akadt! - mentettem ki szüleink előtt.
Két nap múlva, visszautaztunk Budapestre, ahol elkezdtem dolgozni. Végre, az a boldog férj lehettem, aki szeretet időben akar adni, és kapni. (Vilmos bölcs mondata, nem talált süket fülekre: örökre belém vésődött a nagy igazság!)
Pár napon belül, kiutaltak nekünk egy orvosi lakást, amit hamarosan belaktunk. Szerelmem, nagyon készült főiskolára, ám egy napon így állt elém:
- Gyomorontásom nem akar szűnni… de az is lehet, hogy babát várunk.
- Arankám, én már régóta tudom! - öleltem, és csókoltam mindenhol, ahol értem.
- Hát… akkor estin fogom elkezdeni az iskolát. - mosolygott az én elégedett kismamám.
- Végezheted nappalin is. Lakásunkban elférnek szüleink, - lesz, aki vigyázzon Vilmoskánkra.
- Jánoskám, ne éld bele magad: lehet, hogy kislányunk lesz.
- Ja, én kisfiunkról beszélek.
- Több is lesz? - kérdezte Arankám.
- Gondoskodunk róla. - huncutkodtam.
Nagyon boldog pár voltunk, aminek ízét, fiú babánk érkezése csak fokozta. Ahogy ígértem, féltestvéremet hívtuk keresztszülőnek. Szüleinkkel, Vilmos a keresztelőn találkozott másodjára. Hogy miért csak akkor? Azért, mert jobban érezte magát Ausztria hegyei között: ott dalolva, gitározva dajkálhatta azt az álmát, amihez hozzá kellett szoknia. Tudtam, hittem: „Szeretet valóban nem lehet utólagosan pótolni, ” de láttam Vilmost mosolyogva gitározni, és láttam a gyermeküket hazaváró szülőket. Megnyugvásukat azon a ponton érezhettem, ahonnan közösen indulhattak szeretni, az előkerülthöz. Életüket, onnan kellett folytatni, ahová a dolgok fejlődtek, hiszen az időt nem lehetett visszafordítani.
Hogy a történtekért hibáztatok e valakit? Nem, mert rájöttem: mindnyájunknak van boldogsággal elkövetett vétke. Mikor fiatalok vagyunk, miénk a világ, és úgy szép az élet, ha van miért bocsánatot kérni. Gyáva ember az, aki nem indul el sehova, aki mindig egy helyben topog: Neki nem lesznek emlékei, élettapasztalatai, csak miért kérdései: „Miért ver engem a sors? Miért nem szeret Isten? Miért dolgoztam agyon magam, ha szürkeség vesz körül? Miért bántanak meg annyian? Miért nem jutottam semmire? Miért nem voltam elég erős? Stb.…
Lakatosék vétke, egyetlen pillanatban merül ki: hazatérésük előtt, megvadultak a lovak. Nem felmentést adok számukra, de gyermeküket szerették, és felnevelni kívánták. Bírálója sem lehetek az akkor élt időknek, de levontam saját tanulságomat:
Testvérem fölött ítélkeztem (anyósom, édesapám szavában kételkedve), barna bőre miatt romának néztem. Mentségemre legyen mondva: embertársaimat, mindig cselekedetük, törekvésük, lelkük színe után tipizáltam! Az élet legnagyobb diplomáját, mégis családi történetünknek köszönhetem: Megtanultam, hogy senkiről nem állíthatok fel pontos diagnózist, míg részletismereteim vannak!
S hogy mi lett tanyai világunkkal? Elégedett mosolygós, önmagukkal megbékélt szüleinkhez, boldogan jártunk haza. De mert „a vér vízzé nem válik”, a pusztában titokzatos szél kacag! Azt beszélik: két szülő hangja az, akik megtalálták elveszettnek hitt gyermeküket.
Megjegyzés: Vége
|