... mindig arra járok,
ahol szavaink végül
összeérnek
s nem az érdek irányít
egymás felé,
- ahol a kezed kérdés nélkül
fáradt kezeimhez érhet,
s a megváltás lehet
az egyszerűen álmodó
emberé.
Ha kifogy lábunk alól az út,
nézhetünk bátran felfelé,
nem csak magunk mögé
csüggedten,
amikor nem nyerhetünk meg
semmilyen babérkoszorút,
mégsem sír könnyeket
a bánat szemeinkben.
Mert lezárulhat hirtelen
az összes fejezet,
úgyis, hogy nem érzed
vége van,
- ha kitépték a könyvedből
az utolsó leheleted,
a transzcendens térben
tovább hömpölyög
a sorsunkba kódolt
élet-folyam.
S ha a mélyülő sötétben
éppen csak pislákol
lepke-álomnyi fényed,
mert zivatarral támad
arcod felé a jövő,
csak emeld fel kezeid
a bíbor felhők közé,
- s érezd,
ahogy új illatokkal tölt fel
a folyton elmozduló,
s rejtélyesen rendező idő...