Veri az ablakot a szél.
Süvít vesszőtengerén, hullámzik az ég,
mint réges-rég, akár a balladák idején
fényes tollú holló csapdos várfalon,
ma is úgy tudom...
Hajtja az ördög a szekerét,
s nagyanyám hányja a keresztet... csak hányja...
Démoni az éj.
Szemek tüze mered szüntelen,
hiábavaló a fakó lámpafény,
rőt színek tengerébe vész, elnyeli vad torok,
csattognak égi ostorok.
Betyár nyargal, mint egykoron...
Hajtja az ördög a szekerét,
s nagyanyám hányja a keresztet... csak hányja...
Démoni az éj...
Csapzottan verődik a régi dal,
mámort terít rá a hó,
alatta lövell a parázs,
ejnye már... de kár,
nesztelen árny a tél falán...
hajtja az ördög a szekerét...
s nagyanyám hányja a keresztet,... csak hányja...
Démoni az éj.
Riadtan bújnak a csillagok,
felkeltek a fellegek odafenn, vert fekete sereg,
a hold mogorván tántorog,
utálja a vén kutyát,
mélyen morog, farkasverem vár...
Hajtja az ördög a szekerét,
s nagyanyám csak hányja a keresztet... csak hányja...
Démoni az éj.
Vak... vak... kiált az óra,
időt kaszál, suhint, a perc egy tincs,
lehull, mint szárnyaszegett madár,
hiába mormol zsolozsmát.
Átok ellen szemfedél kell!...
Hajtja az ördög a szekerét....
s nagyanyám csak hányja a keresztet,... csak hányja...
Démoni az éj.
Álomba vész a szép leány,
még kacag, testetlen vár,
mezítelen derekán ott a kéz... csont-fehér...
megigéz.... csalfa ragyogás...
Csapda! Csapda!... hiú remény...
Hajtja az ördög a szekerét,
s nagyanyám csak hányja a keresztet... csak hányja...
Démoni az éj.
Borzongó testbe feszült lény
korbácskínnal hasít, nézd!... nézd!
szem írisze parázsőrület,
izzadt bőr alá fut a vég,
a szirén újra zenél... még... még...
hajtja az ördög a szekerét,...
s nagyanyám hányja a keresztet,... csak hányja...
Démoni az éj.
Ott van megint,... nincs menekvés,
magába zárt a szem,
vakon is lép, megy... megy felé...
elmerül az ég tengerén...
jaj, húz a mély... húz a mély!
Hajtja az ördög a szekerét,
s nagyanyám hányja a keresztet... csak hányja...
Démon vágtat tova, az ég peremén.
|