Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A vér vízzé nem válik XI.

, 337 olvasás, luxin , 4 hozzászólás

Boldogság

- Vágjunk bele. - higgadtam le némileg.
- No, végre! - sóhajtott szerelmem.
- Fogalmam sincs, hogyan kerültem abba az erdőbe… - mélázott el Vilmos.
- Milyen erdőbe? Mikor? - sürgettem kérdéseimmel.
- Nevelő szüleim, kiránduló úton voltak a hegyek között, amikor rám találtak: Kis kék pléden feküdtem a fűben, és (három - négy hónapos létemre), kezeimre mosolyogtam. Öltözékem, afféle tucat ruhából állt, de tiszta, ápolt babának néztem ki. Különös, de lábamon csak fél pár - kézzel kötött- cipőcske volt.
- Ilyen? - vett elő táskájából Aranka, egy bébi cipőt.
- Ez honnan van? - döbbenten figyeltem.
- Magammal hoztam édesanyám kézitáskáját, amit az ekhós szekéren találtunk. Átkutatva találtam benne: játék cumit, babahajkefét, csörgőt, és ezt, cipőcskét. Azt gondoltam, nem szólok róla, hiszen e jelentéktelennek tűnő tárgyak, minden babának kellenek.
- Nem kellet volna hallgatnod. - vettem kezembe az apró cipőcskét.
- Ez itt a párja, - mindig magamnál hordom! - húzott elő farmerkabátja zsebéből Vilmos, egy hasonló darabot.
- Valóban egybe illenek. - párosítottuk össze a két apró lábbelit.
- Ezek szerint, testvérek vagyunk, csak még az a kérdés, hogy milyen ágon. - fogtuk meg mindhárman egymáskezét, elnémulva, könnycseppjeinknek utat engedve.
- No, ne pityeregjünk, inkább hallgassuk meg Vilmost. - erőltettem mosolyt arcomra.
- Kérlek, folytasd! Hogyan maradhattál nevelő szüleidnél? Mi azt hallottuk, állami gondozásból vettek magukhoz. Van róla tudomásod, hogy vér szerinti szüleink kerestek e? - Tett fel kérdéseket Aranka.
- Megtalálóim sokáig vártak a hegyek között. Azt gondolták: „Ápolt baba, biztos hiányzik valakinek. ” Mivel éhes pocakkal sírásba kezdtem, lehoztak a városba, és megetettek. Megtalálásomat jelentették helyi szerveknél, de hosszú kutatás után is csak annyit állapítottak meg, hogy egy ekhós szekér járt a környéken. Helyi festőművészünktől - fotó mintája alapján-, képet rendelt valaki, de soha nem ment érte. Amíg tartott a vizsgálat, nevelő szüleimnél helyeztek el. Gyermektelen pár voltak, örömmel befogadtak.
- Nézd ezt a fényképet! Ugyanaz az ekhós szekér! - nyúlt ismét táskájába Aranka, és felmutatta a fotót.
- Szóval… ő lenne az anyám? Semmi kétség két azonos képet látunk, mindkettő egyazon szikla, és a ma is csobogó patak mellett készült.
- A te festményeden, nincs rajta mama, de az enyémen láthatod. Igen, ő a mi édesanyánk. - szólt közbe Aranka.
- Tehát soha nem kerültél állami gondozásba? - kérdeztem.
- Nevelő szüleim megszerettek, véglegesítették az örökbefogadást. Valameddig titokban tartották, hogy nem sajátjuk vagyok, de mint ez lenni szokott: mindig jön „jó akaró, ” aki nem kellő időben mondja el a lényeget. Hét éves voltam, amikor megtudtam az igazat. Akkor nagyon elkeseredtem, de szerető szüleim így vigasztaltak: „Származásod miatt nem kell szégyenkezned, te sokkal nagyobb adottságokkal rendelkezel, mint más gyermek. A zene ritmusa is véredben van, és meglehet: egyszer híres zeneszerző leszel! ”Ezen felbátorodva, elkezdtem hangszereken játszani, és különböző zeneiskolákba járni. Középiskolás koromra, négy-öt hangszeren játszottam Később elkezdtem kutatni a romák történetét, majd a nyelvet is elsajátítottam. Szép gyermekorom volt, de mindvégig ott motoszkált bennem a kérdés: Vajon miért hagytak fönt a hegyekben? Miért nem jelentkeznek értem? Vajon kik ők? Drága nevelő szüleimnek, sosem tettem fel kérdéseimet, - nem akartam megbántani őket. Lelkük mélyén mégis érezték, hogy fájdalmam van: megtalálásom helyszínére sűrűn kijártak, de mindhiába.
Mérnöki diplomám kézhezvétele után, apám bevezetett az üzleti életbe: Szorgalmam által, hamarosan saját üzletrészem lett Salzburgban, de régi lakhelyünket - ahol jelenlegi éttermem üzemel-, sosem kívántam feladni. Mindig azt reméltem: talán idetalálnak, akik itt hagytak. Egyetlen hozzájuk vezető utam ez a festmény, és a kézzel kötött cipőcske maradt. Lám, nem tévedtem, a sors elhozott benneteket.
- Te sosem próbáltál megkeresni minket? - elérzékenyülten kérdezte Aranka.
- Szüleim halála után, vettem egy lakókocsit, amivel bebarangoltam országotokat. A birtokomban lévő festményről készített kópiát magammal vittem, és mindenfelé kérdezősködtem. Az emberek megmosolyogva mondták: ” Ma már muzeális tárgynak nevezhető az ilyen szekér. ” Senkinek nem voltam ismerős, és sehonnan nem hiányoztam. - fejezte be beszédét Vilmos.
- Mindvégig orrunk előtt voltál… Hát nem furcsa az élet? Elejétől végig irányított bennünket a megmagyarázhatatlan… Érzelmeinknél fogva vezetett valaki hozzád… mintha direkt így tervezte volna… Megvagy elveszett! Kezeidet soha többé nem engedjük el! - fátyolosod el hangom újra.
- Most mi lesz? Hogyan tovább? - szorongattuk egymás kezeit.
- Vilmos, holnapra milyen programod van? - kérdeztem.
- Az, amit tervezel. - válaszolta.
- Reggel hazautazunk Budapestre: szüleinket odacsaljuk, és vérvizsgálatot kérünk.
- Ez lehetetlen! Jelen állás szerint, azt otthoniakkal haragban vagyunk! Hogyan békítjük meg őket? - kétkedett mindenben Aranka.
- Holnap hétfő, igaz? Ha kinyitnak a posták, teszünk fel táviratot, majd telefonmeghívást: A sürgönyben megírjuk: nagy baj van, és azonnal beszélnünk kell. Erre ők megijednek, és rohannak a kecskeméti postára. Meglazítjuk a helyzetet, és… és… majd meglátjuk mi lesz… - fogytam ki ötleteimből.
- Most is tehettek fel táviratot: működik éjszakai ügyelet. - adott tippet Vilmos.
- Zseniális ötlet! Add a telefont! - cselekedtem nyomban.

Hosszú percek múlva kapcsolódhattunk magyar vonalra, de türelmesen kivártuk. A sürgönybe mindkét szülőnek ugyanazt diktáltuk: „Ausztria területén bajba jutottunk. Szülői segítségre szorulunk. Telefonelbeszélgetés útján mindent elmondunk. ”
Esténk hátralévő részében nem akartunk elválni egymástól: mindhárman Vilmos nappalijában dőltünk le. (Kényelmes üllőgarnitúrái, megfeleltek éjszakai pihenésünk színhelyének.) Villanyoltással erőltettük alvásunkat, de hol egyikőnk, hol másikunk szipogása törte meg az éjszakai csendet. Olyankor, szavak nélkül dolgoztuk fel, a ki nem fejezhető szeretetet. Jó lett volna siettetni az időt: biztosat a teszt elvégzése után tudhattunk. Engem különös kérdések aggasztottak: ” Mi van, ha mindhármunknak hazudtak? Mi van, ha Vilmos mégsem feleségem testvére? ” Gondolataimba beleborzongtam, - rettegve vártam a reggelt, és ezzel nem voltam egyedül.
Azon az éjszakán, semmi másban nem voltunk biztosabbak, minthogy Vilmos látni akarja szüleit. „Vajon mit mondanak egymásnak? Hogyan lehet kimagyarázni a múlt hibáit? ” - rohantak meg újabbnál újabb kérdések, mielőtt elaludtam volna.

- Jánoskám, bejött a magyar vonal! Gyorsan ébredj! - költögetett Aranka, reggel tíz órakor.
- Halló, dr. Kovács vagyok! - pattantam telefonhoz.
- Adom a hívottat! - szólt a kagylóba Kecskemétről a kedves postáshölgy.
- Hol vagytok, Jánoskám? Mi baj van? - faggatózott köszönés nélkül édesanyám.
- Lakatosék ott vannak? - feleltem kérdésre kérdéssel.
- Minden itt vagyunk, kisfiam.
- Arankával mi van? - kapta ki mama kezéből a kagylót anyósom.
- Nyugi, nyugi, jó híreim vannak! Látni akarják elveszett fiukat? - tértem a lényegre.
- Nem, az lehetetlen… nem kerülhetett elő - sírta el magát Lakatosné.
- Az időm rövid, - mondom mit szeretnénk: Nem érdekel, hogyan csinálják, de reggel nyolc órára legyenek munkahelyemen. Apasági tesztre lesz szükségünk! Tudni akarjuk, ki, kinek testvére! Amennyiben nem jelennek meg, most hallottak rólunk utoljára! Kérem, adja át a telefont édesanyámnak! - váltam parancsolóvá.
- De… de Aranka jól van? - megbékélve sírt anyósom.
- Itt áll mellettem, és ragyogóan érzi magát. Kezét csókolom! - köszöntem el.
- Kisfiam, a telefonból minden szó kihallatszott- vette át a kagylót mama.
- Édesapám közelben van? - kérdeztem még mindig tárgyilagosan.
- Ő is meghallotta, amit mondtál. - zokogott édesanyám.
- Ne sírjon, jól vagyunk! Ugye tudják, hogy ma utazniuk kell? Este induljanak, mert reggel korán megyünk laborba! Kezét csókolom mama, a holnapi viszontlátásra!
- Jánoskám, ne tedd le! Hogy néz ki a fiam? Hasonlít rám? Jó sora van? - kapta ki a telefont mama kezéből, édesapám.
- Ne dédelgessen álmokat, Vilmos egyáltalán nem hasonlít magára! Tiszta Lakatos! Ha csak, nincs valami titkolnivalójuk!
- Ejnye, gyermekem! Mindent tudsz, amit kell!
- Majd holnap kiderül! Isten áldja édesapám! - tettem le a kagylót.
- Hűha! Nagyon indulatos voltál! - csodálkozott Aranka.
- Ők akarták! Majd véget vetek én ennek a titkolózásnak! Hanem, menjünk hamar lefürödni, csomagolni, és irány Magyarország! - válaszoltam.
- Várjátok, meg amíg elkészülök. Innen együtt induljunk el. - Vágott rémült képet Vilmos.
- Drága testvérem, sógorom, vagy akárkim! Te már örök, vagy mint a nyomor: bármi történjen holnap, többé nem szakadunk el egymástól! - kacagtam el magam.
- Vili mosolyog. - jegyezte meg feleségem, készülődés közben.

Esküvői autónkat, Aranka vezette vissza Budapestre. Egyedül szeretett volna maradni, amit megértettem: Három napos házasságunkat belepte a megmagyarázhatatlan múlt fájdalma.
Mi Vilmos autójával mentünk, lakókocsit vontatva magunk után. Azt reméltem: útközben jól eltereferélünk, de ő izgatott volt, nem kívánt szólni. Meghallgatni meghallgatta, hogy hány feltételezett testvére van, - mégsem lett vidámabb. Szája szögletén, néha megjelent egy-egy mosoly, aztán úgy csinált, mint aki unja elbeszélésemet.
Megérkezésünkkor, házmesterem megengedte, hogy a szomszédos telken parkolhasson a lakókocsi. Aranka Vilmossal maradt, én albérletünkbe siettem. Legnagyobb meglepetésemre, édesapám, édesanyám, anyósom, apósom vártak ránk:

- Aranka hol van? - kérdezték üdvözlés után.
- Nincs beszédes kedvében, és jobb, ha most nem találkoznak. - közöltem egykedvűen.
- Vilmos, nem lehet a mi gyermekünk. - sírta el magát Lakatosné.
- Mindent tudni akarok! Azonnal meséljenek erről a borzalmas históriáról! Csakis igazat szeretnék hallani! - öntött el a düh.
- Minden a te hibád! - üvöltött apósomra anyósom.
- Szerintem meg a te hibád! - vádolták egymást.
- Hát, így nem megyünk semmire! Mondja édesanyám, nincs kedvük sétálni kicsit? - akartam magunkra maradni Lakatosékkal.
- Ilyen késő este? Kisfiam, nem szoktunk mi pesti utcákhoz. - mentegetődzött mama.
- Akkor ép itt az ideje! - emeltem fel hangom, hogy megtartsam tárgyilagosságom.
- Mikor jöhetünk haza? - kérdezte édesapám.
- Egy órahossza múlva. - válaszoltam, anyósom szemébe nézve.
- Nos, hogyan volt ez az egész? - kérdeztem mikor magunkra maradtunk.
- A történet elejét ismered: afféle kalandvágyból Ausztriába vándoroltunk. Édesapádból kiszerettem, Gyurkámmal terveztünk továbbiakat. Szüleink ezt is ellenezték, hát megszöktünk.
- Állapotos volt, amikor elment az országból? - kérdeztem közbe.
- Igen, de leendőbelim úgy vállalt, ahogy voltam.
- Hazudik, még most is hazudik: Vilmos olyan barna bőrű, mit a korom! - állapítottam meg magamban, de nem mondtam ki.
- A gyerek korábban jött, mint vártuk, Matild Ausztriában, a hegyek között hozta világra. - vette át a szót apósom.
- Egyedül szülte meg? - döbbentem meg anyósom bátorságán.
- Gyermekemnek itthon akartam életet adni, de mint Gyurkám mondta: kisfiamnak sietős volt világra jönni. A nyár kellős közepében született: nagy melegek jártak akkoriban. Azt gondoltuk - amíg szülői körökben oldódnak a feszültségek -, kint maradunk. Egy erdőben telepedtünk le: ott nem voltunk szem előtt a hatóságnak. Férjem, faragott szobrokat, tányérokat árult a hétvégi piacokon. Senkinek nem tűnt fel, hogy magyarok vagyunk, hiszen elég vegyes népség lakta a környéket. Jól megéltünk, sokat spóroltunk. Télire haza akartunk költözni a tanyára, csak… - hallgatott el anyósom.
- Csak… nehéz lett volna megmagyarázni az anyakönyvezetlen gyermeket, és visszajutni sem mutatkozott egyszerű feladatnak: Ketten mentek el, a harmadik félnek, semmiféle dokumentum nem állt birtokában. Létezése, igazolványukban sem szerepelt. - folytattam volna én, mire anyósom felcsattant:
- Tudod is te milyen idők jártak akkoriban! Fiatalként, mi sem gondoltuk, hogy könnyebb átmenni a határon, mint hazajönni! Gyermekünket haza kívántuk hozni, nem pedig otthagyni, de a sors közbelépett.
- Miként? - faggatóztam szelídebb hangot váltva.
- A zöld-sávon át akartunk megérkezni: akkoriban sokan átjutottak arrafelé. Indulásunk előtt egy héttel, megálltunk a lovakat megetetni. Mi magunk, letelepedtünk a fűbe.
- De Matild elfelejtette kikötni a lovakat, pedig mindig az ő feladata volt! - könnyeivel küszködve szólalt meg apósom.
- Te nem kötötted ki őket! Én a gyerekre figyeltem, és nem a lovakra! - csattant fel anyósom.
Elég legyen! Ne vádaskodjanak! Jussunk végére az igazságnak! - mérgelődtem

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Boldogság
· Kategória: Regény
· Írta: luxin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 202
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 228
Jelenlévők:
 · Pacsirta
 · Sutyi


Page generated in 0.1512 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz