Most még sokan vagyunk, elhagyatottak,
mindig más szolgái, öröktől megbotozottak,
kiket a föld kinevelt a honi sárból. Remegve,
üvöltve jöttünk, mezítelen - tisztán, e baljós
világra, mi: a “nép”. Szorgos emberré kovácsolt
a sors s, tettük dolgunk
remélvén a derűs holnapot…
/ éppen úgy, mint “amazok”… /
Égő hátunkon szöget vert a nyár, dalos kaszát
fentünk inas verejtékkel, vágtuk karcsú derekát
a rengő búzának, mégis… szikkadt kenyeret szelt a tél,
falvak kamrájának holttá fagyott színén.
A sovány disznót leöltük, s ettünk, csak ettünk...
… olykor az emberek boldogok…
/ éppen úgy, mint “amazok”… /
Sebes hordája jött a pusztulásnak, végig
nyargalt a hon fiain, kik vért ontani
mentek elébe, hulltak asszonyok, gyermekek,
katonák félték a halált, állták… szóltak a hallgatag vének: Mi végre?!
Sorsunk egy: halunk, ÉRTÜK, míg a gyáva sunyi színére
vált, s lopva haza gyalogol…
/ éppen úgy, mint “amazok”… /
Hiába béget a nyáj, hangja a kényes úri
fülnek káosz, nem a lélek üvöltő panasza, mit
meghallani nem akar, hisz nem éhes
a törvényhozó atyafi, ki oly jól él odafent
lelkünk bizalmán /és elad hitvány garasért/, hej…
élveznénk a holnapot…
/ éppen úgy, mint amazok… /
Dolgom tenger, sosem végzem…
Névtelen a nyughelyem, akár a szürke föld, a csend
döngöl fölöttem, köröttem ezer év dobol,
robajlik, eltemetetten majd mondhatom:
Jól vagyok, végre egyszer jól vagyok…
Hm, jól vagyok… Éppen… úgy…,
mint “amazok”.