Lásd, vak vagyok, éjszín világom fakó homály,
a sötét sem borzaszt talán,
ha szemem szemeddel lát.
Nem hallom a dalt, félénk csend a zene,
lépted puha árnyékán tétova kezem,
szíved dobbanása szól: halk énekem.
Csoda ízeket nem érzek, nyelvem száraz ág
az ár sebes, zúgó, árja zavaros, fáj
a csordulás, lázamra ír: csókol a szád.
Az illat varázsa, buja kéjek, az asszony,
mint virágra éhes méhet vonz,
libben elém, álmodom... alakod.
Immár semmi vagyok, puszta szó, menedék
vagy lelkemnek, úgy szomjazom, s még
lélegzem, hordom a reményt.