Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A vér nem válik vízzé I.

, 436 olvasás, luxin , 3 hozzászólás

Boldogság

Nagy igyekezettel siettem haza a tanyára, - útközben, dudorásztam is. Minden okom megvolt az örömre: orvosi diplomát szereztem. Útközben, dicsekedtem az erdőszéli madaraknak, de még júliusi forró napsugárnak is. Alig vártam, hogy átölelhessem az én babaszappan illatú édesanyámat, és a dolgos kezű apámat. Hej, de sokat tettek értem: rengeteget dolgoztak, hogy tanult embert faragjanak belőlem! A kecskeméti tanyavilág egyetlen büszkesége voltam: az otthoni fiúk, mind tanyagazdák lettek, és hamar nősültek.
(A szikes portájú házak, alig pár száz méterre álltak egymástól, - meg sem tudom mondani, hogy hányan éltünk egymás -vagy távoli -, szomszédságában. Anno, harminc kétemberes volt a szétszórt világ -összevont-, iskolája. Aki onnan kikerült, joggal lehetett büszke felemelkedésére!)
Édesanyám piskótája illatát, már a kapuból éreztem. Megálltam zsúpfedeles házunk előtt, - lábaimból minden erő kiment: A szeretet ereje lelkembe "gyalogolt, "pedig nagyon sokszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor magamhoz ölelhetem szüleimet:

- Megjött az én drága kicsike fiam! - fejkendőjét kioldva, rohant elém édesanyám.
- Az én fiam! - ugrott le, az istálló előtti lovas szekérről apám.
- Jánoskám, galambocskám! Hát itt vagy? De megváltoztál! - ölelt, át mama.
- Gratulálok az úrfinak, - igazán büszke vagyok magára! – veregetett vállon apám.
- No, de Édesapám! Ne csinálja már, - ne magázzon, hiszen a fia vagyok!
- Hát aztán! Aki úr, az úr fiam!
- Jaj, mán, én jó öreg Jankóm! Ő a mi fiunk! - pironkodott anyám.

Soha életemben nem éreztem kínosabban magam: apám magázott, mert úrnak tekintett, amit komolyan is gondolt. Tette ezt olyan büszkeséggel, mintha az egész Világ tudomására hozhatta volna, hogy fiából orvos lett. Tiszteletemre, gyertyát gyújtottak, elővették nagyanyám fehér abroszát, és porcelán étkészletét. (Ezeket, csak kivételes alkalmanként használták.) Még a százéves falióránk is másképpen bim-bamozott: mintha mélyebb ütésekkel üdvözölt volna. Számlapja alaposan ragyogott a szidolozástól. Gyönyörű rend uralkodott a faragott bútorokkal berendezett lakásban. Mosószappantól illatozott minden látószögembe került textília. Az agyagvázákban hatalmas virágcsokrok ünnepelték jöttem. Nem tudtam betelni a látványtól, no meg édesanyám pillantásai is melengették, szeretetet vágyó lelkemet. Bőséges lakomát rendeztek nekem: egy tíztagú család is jóllakhatott volna az elém tálalt ételekből. Fájt a gyomrom, de a hazai ízek kínáltatták magukat.
Ebéd közben, szüleim elmesélték, hogy mit éltek át a forradalom idején, kik költöztek el a tanyáról, kik kötöttek házasságot, hány újszülött érkezett, mennyit nőttek a szomszéd gyerekek. Miután megvolt a nagy „diskurzus, ” kíváncsi lettem a gazdasági épületekre is. Apám, büszkén kísért ki az udvarra:

- Látja az úrfi? Építettünk új juhakolt! Már egész kis nyájunk van. A jövő héten
- pedig eladjuk azt a három bikát. Mégsem járja az, hogy egy doktor uraság
- gyalogosan jár! - diskurált apám.
- Az én kedvemért bocsájtják áruba őket? - lepődtem meg.
- Kiért másért?
- Édesapámék eddig is sokat tettek értem. Nem várok további fáradozást, - most
- nekem illenék hálálkodni!
- Ezt már mi eldöntöttük az én Ágnesemmel… vagyis édesanyáddal. Kocsi lesz, és
- punktum!
- Ja, vagy úgy! Punktumokkal szemben sosem volt hatalmam! - mosolyogtam.
- Na, aztán mondja meg nekem az úrfi, mégis mi volt a forradalom idején?
- Ééén neeem… szóval… én csak ültem az albérletben, és kivártam a végét.
- Hazudik! Engem maga nem tud becsapni!
- Az úgy volt…. - próbáltam magyarázni.
- Megtudtam, amit akartam: ember lett a gyerekemből! - vágott szavamba apám.
- Akkor ne mondjam?
- Akkor ne! - veregetett vállon két erőteljes apai kéz.
- Honnan jön ez a szép citerahang? - terelődtek más irányba gondolataim.
- A lakatosék házából. Még mind itt laknak a tanyán. Szép nagycsalád lettek:
nyolc gyerekből, öt fiú nős, egy férjezett asszony, két lány még eladó sorban van. Annak idején
ekhós szekéren érkeztek ide, de dolgos emberekké váltak, és mindegyik gyerek szakmát tanult.
Persze a tradíció, az tradíció! Hát ezért a zene! - mesélt apám.
- Dolgoznak valahol? - érdeklődtem.
- A kisebb lányok nem dolgoznak: náluk nem szabad, amíg férjhez nem mennek!
- Gizike, otthon varrogat, - ő varrónő lett. A két legfiatalabb, titkárnőnek tanult.
- A fiúk, gazdálkodnak, szántanak, vetnek, és piacoznak. Összetartó család az övék!
- De hát titkárnőként sem dolgozhatnak a lányok? - néztem furcsán.
- Majd a leendőbelijük eldönti!
- Tehát, várják a mesebeli herceget? - nevettem el magam.
- Így van ez jól fiam, - hidd el nekem! Gazdálkodjanak csak, és segítsék a családot!
- Gyűjtögessék a stafírungra valót! Nézd azokat a nagy gazdasági épületeket! Azok
- mind a testvéreiké, és egymás segítségével vitték olyan sokra! - magyarázott apám,
- észre sem véve, hogy hol magáz, hol tegez.
- Amikor gyerek voltam, sokat játszadoztunk együtt. - gondolkodtam hangosan.
- Úgy volt az jó fiam: a gyerek, az gyerek, a felnőtt meg felnőtt.
- Most mi változott? Ma is ugyanolyan emberként nézek rájuk, mint régen.
- Ez is úgy van jó! Pajtások voltatok, ezt az idő sem veheti el tőletek.

- Én is így gondolom, édesapám, de ha nem bánná, most körül néznék az ismerősök
- körül.
- Menjen csak fiam, menjen!
- Mikorra jöjjek haza. - érdeklődtem.
- Hat órakor etetés van, - örülnék, ha lenne segítségem.
- Mi sem természetesebb! - indultam utamra.

Lábaimat, Lakatosék háza felé vettem, de nem mentem be: kívülről - a rekettyésből -, tekingettem be hozzájuk. Családjuk minden férfitagja citerázott, dalolt. Rendes tiszta udvarukon, csinos roma lányok ütemes, csábos táncot roptak. Bográcsgulyás illata csapta meg az orrom, - vélhetőleg, vacsorázni készült a vidám csapat.
Az udvaron, fehér abroszokkal leterített faasztalok voltak, - mellettük szebbnél szebb faragott székek. „Arankaaa! - hozd már azt a pogácsát! ” - kiáltott be a házba Jozsó, - a legidősebb testvér. (Mint mondtam, gyermekkori játszópajtások voltunk, - nevüket tudtam.) A felszólításra, megjelent Aranka, a legkisebb roma lány. (Kezében hatalmas, pogácsával megrakott tálcát tartott. ) A „zenészek” abbahagyták a mulatságot, és az asztal köré telepedtek. A két idős szülő imára kulcsolta kezét, amit a többiek is követtek. Ezután a nagyobb lányok, felszolgálták az első fogást. Először a szülőknek, gyerekeknek, majd a család férfitagjainak mertek az illatozó levesből. A kenyeret - roma szokás szerint -, bodag helyettesítette. (Víz, liszt, szódabikarbóna hirtelen összegyúrásával, harminc perc alatt készre sütött tészta.) Evés közben, senki nem beszélgetett, - csak a családfők. Az étkezés befejeztével, egyszerre álltak fel az asztaltól. Még hallottam, amikor Jozsó elkurjantotta magát: „Gyertek állatokat ellátni! ”

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Boldogság
· Kategória: Regény
· Írta: luxin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 214
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.3577 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz