Navigáció


RSS: összes ·




Bohózat: … és már megint Tütyő!

, 466 olvasás, luxin , 0 hozzászólás

Somolygó

Alias Tütyőre, megint mi vigyáztunk. (Mint korábban is mondtam, ő az én megátalkodott 4 éves unokám.) Nála a kisördög is leszalutálhatna!
Nos, hogy eltöltsük a napot kivittük a strandra: Először jól viselkedet… tekintetét nem győzte körbehurcolni a napozók között. Örültem, amikor elindult barátkozni a földön heverésző emberekhez. (Szép, szőke göndör fürtjeivel, mindenkit elbájolt.) Vesztükre, hellyel kínálták… még egy kimustrál, női retikült is kapott ajándékba! Csivitelt, csacsogott mindenkivel. Na, gondoltam: szegény feleségemnek, és nekem, végre nyugtunk lesz! Szemünket nem vettük le róla, de azért kényelmesen, megkönnyebbülve feküdtünk végig a napozóágyon. Nyugalmunk 5 percig tartott:

- Hát ezs med mi? – lóbált szemem előtt, egy tampont Tütyő.
- Jaj, a gyerek! Jaj, mit mondjunk neki? – nyafogott Róza, – a feleségem.
- Pszt! Majd én elmagyarázom! – csitítottam életem párját.
- Sóval?... – kérdezett Tütyő. – magyarázatot várva.
- Honnan vetted? – érdeklődtem gyanúsan.
- A tászkából… ebbőj, amit taptam. – selypített huncut vigyorral.
- Tütyőkém, ez egy olyan dolog, amit akkor használunk, ha elvágjuk kezünket, vagy ha
betörik az orrunk. – füllentettem, – kitérve a részletezés elől.
- Anu mindig ejvágja… ész az orra is fáj… melt.. melt.. otthon a füjdőszobába sok ilyen van. – gondolkodott el a gyerek.
- Na ezt jól megcsináltad! – tett szemrehányást Róza.
- Valamit csak kellett mondanom. – mentettem volna ki magam, – miközben Tütyő lehuppant a szomszédos plédre.
Jól van, most már nyugtunk van... megint társalog – nyelt nagyot Rózám.

„Kérjük, értékeiket ne hagyják őrizetlenül, mert az elmúlt tíz percben, több bejelentés is érkezett, hogy pénztárcák tűnnek el! ” – harsogott a Balaton hangosbemondója.
Hajjaj, baj van! – eltöprengve sandítottam, konzumálló kisördögünk felé. Nem láttam semmi gyanúsat: társaságát, élvezték a nyaraló vendégek. Még csokit, és üdítőt is kapott.
Hogy miért nem tud ez otthon is ilyen jó gyerek lenni? – gondolkodtam, – kényelmesen napozgatva. Éppen fel akartam venni új napszemüvegem, amikor ismét megérkezett nagyszülő sanyargatónk: Sántított, de csak azért, mert vállát húzta a női táska. Jól kitömték valamivel… biztos sok ajándékot kapott. – méricskéltem.

- Kérem, fáradjon velünk, és hozza a gyermeket is! – toppant hozzám egy egyenruhás alak. Segítséget, magyarázatot várva, Rózámra néztem, de ő úgy húzta el napozóágyát mellőlünk, mint ha soha nem ismertük volna egymást.
- Mi történt? – kérdeztem meglepetten.
- Be kell jönni velünk a Balaton igazgatóságra! Már régóta figyeljük, hogy mire neveli unokáját! Ne is próbáljon szabadkozni! A kitömött táska magáért beszél! – ordított velem a rend őre.
- Tütyő! – visítottam artikulálatlanul. Már értettem, hogy miért sántított az a büdös kölök!
- Úgy, szóval bántalmazva veszi rá a bűncselekményekre? – nézett rám letartóztatóm.
- Tütyő, azonnal mond meg, hogy mi van a táskába! – hagytam figyelmen kívül a vádló szavakat.
- Nem szégyelli magát? Képes felelősségre vonni, mert nem lopott eleget? Hát milyen nagyszülő maga? – kaptam újabb megaláztatást.
- Kérem, én… én… ezt nem értem. – próbáltam magyarázkodni.
- Megfőzted? Edd meg! Nem én, nem segítek, ha beledöglesz sem! – olvastam feleségem tekintetébe, aki napozóágyát, egyre távolabb húzta tőlünk. Rózsa Sándor sem tudná úgy vonogatni szemöldökét, mit az én Rózám: Balra vonja: sör megvonás. Jobbra vonja: focimeccs eltiltás. Összehúzza: haverokkal való találkozás sztornó, és egy csomó stb.
- Na, ja, magamnak kell elvinni a balhét! – követtem a rend őrét, lesütött szemmel, vérvörös ábrázattal.

A Balaton igazgatóságon úgy vártak bennünket, mint az év sztoriját: Gyermekpszichiáter, és mindenféle alakok voltak ott, akiktől még jobban égett a képem. Követőink is akadtak: No persze, hogy a strandon napozó gyönyörű hölgyek, akiket szemüvegem alól már ott megnéztem. Sőt, a táskát, útközben kezembe adták, a gyereket meg agyondédelgetve vitték a rendre vigyázó emberek. (Hmm, rózsaszín retikül, amivel sunyin félve lépdeltem végig a hársfaliget sétányán.) Csöppet sem csodáltam a hölgyek vihogását, és ha mindez nem lett volna elég, lányomék is felhívtak telefonon: Nem nyugodtak meg, amikor bejelentettem, hogy én, és Tütyő, le vagyunk tartóztatva. Na de, ott tartottam, hogy besétáltunk a Yardra:

- Kérem, borítsa ki a táska tartalmát! – szólított fel a Sobri Jóska képű kihallgató
uraság. (Bár az estet elnézegetve, inkább unokámra illett betyár jelző.)
- Tessék parancsolni! – ürítettem ki, a rám testált retikült. Semmi kétség, dugig
volt pénztárcákkal!
- Van erre magyarázata? – üvöltött Sobri Jóska úr… tiszt… ember… vagy valami
olyasmi….
- Úgy 5 évre leülni való... – feleltem bűnbánóan, de ekkor a csinos hölgyek össze-
kacagtak, és vallomástételre jelentkeztek:


Elmondásuk szerint, a strandon mindenki tudott az akcióról, és a tárcák tulajdonosai is ők maguk voltak. Minden úgy kezdődött, hogy Tütyő, nekifogott pénzt „tarhálni. ” Úszógumira gyűjtött, mivel tőlünk sosem kap. (Mire is menne a létező 20-30 db-al?) Az egy csoportba gyűlt üdülők, nem akartak felállni társaságukból, ezért ördögfiókánkat bízták meg, a kézbesítéssel. Táskája volt neki, a lányok pedig megmutatták, hogy honnan hozza el az úszógumira valót. Miközben – a nem is fosztogató –, rendőrség látókörbe került, jobbnak látták, ha hangosbemondóban értesítik a fürdőzőket. ( Sosem lehet tudni, hogy egy kisgyerek, miért „markecol” a női táskákból.)


A vallomás tétel után, mindenki jót röhögött, engem pedig szabadlábra helyeztek. Tütyővel a karomon – teljesen leizzadva –, elindultam a büfébe. Aznapi sörömet, kiérdemeltem, és bőven volt miről beszélgetnünk. Gondoltam, jobb, ha Rózám nem hallja férfias megmondogatásom.
Útközben betértünk az újságárushoz. Bár ne tettem volna! A gyerek, nyomban ott termett az óvszereknél. A Tv-ben látta a „rákógumi” reklámot, és rögtön beazonosította a rágni való édességgel. Figyelmét próbáltam elterelni:

- Gyere, veszek neked valamit! – csaltam volna el.
- Netem rákógumi kell… játtam a jekjámot! – üvöltött hangosan.
- Ez felnőtt dolog… nem az amire gondolsz. – hebegtem-habogtam suttogva.
- Én isz felnőtt vadok! – visította, lehetőleg úgy, hogy mindenki hallja.
- Az öreg csajozni akar, és szégyelli megvenni a hozzávalót. – súgtak össze hátam
mögött.
- Medmondom mamánat, hod megint cajozni atals! – fenyített meg.
- Na figyelj! Ha elfutsz a büféig, meg vissza megveszem, amit akarsz. – jött megváltó
ötletem.
- Saladok! – rohant el vigyorogva.

Amíg kapkodta kis lábait, csellel éltem: Megvettem, amit kért, de annak papírjába, igazi rágógumit csomagoltam, Sietnem kellett, reméltem, hogy hamar visszatér. Kínos volt az újságos bódé közelében maradnom, Tütyő elé indultam: A két üzlet, közel volt egymáshoz, – megítélésem szerint, ördögfiókám, elfelejtett hozzám visszatérni. Na, hol láttam meg? Beült, KUNYERÁLNI, a söröző vendégek közé! „Szomjasz vadok! ” – hallottam felhívását, közelébe érve. Az egyik asztalon, különböző üdítőkre figyeltem fel: Ott nem ült senki, de tudtam, hogy ki gyűjtögette össze az innivalót! Na, most, megverem! – fogadkoztam magamban. (Soha életemben nem bántottam, pedig: – minimum –, több napos szobafogságot, napi 20 fogmosást, 53 bukfencet, fürdés utáni tollba forgatást, plüssmaci megvonást érdemelt volna.)
Alig léptem át a büfé közepét, megjelent Rózám:


- Úgy, Szóval sörözőbe hozod Gáborkát? Milyen nagyapa vagy te? Nem szégyelled
magad? – szidalmazott.
- Hozstad a jágómat? – ugrott hozzánk Tütyő.
- Ebéd előtt nem rágózhatsz! Azt akarod, hogy elmenjen az étvágyad? Sosem fogsz
megnőni! Gyere, megyünk az éterembe! – beszélt az én kis szűkszavú feleségem.
- A jágómat atarom! – toporzélokolt unokám.
- Egye meg a fenne az a rágót! Most az egyszer elnézem, ha szájába veszi! Add már
oda neki! – kapott fürdőköpenyem zsebéhez Rózám, – olyan hévvel, hogy annak
tartalma, rögtön földön landolt.
- Mond mi ez? Mit képzelsz te? Hol jártál? Mire tanítod a gyereket? – hajolt a
rákógumi papírja fölé, az én szerelmetes asszonyom.
- Hát… cajozni atart… a báci azst modta azs újsdosnál. – pirított rám Tütyő.
- Megengeded, hogy elmagyarázzam? Szólhatok végre?
- Majd otthon megbeszéljük! – villogtak a Rózsa Sándor nevű szemöldökök.

Szavam sem lehetett, pedig én voltam a nap, szenvedő alanya! Mindez miért? Mert már megint Tütyő!... Közben megérkeztek a lányomék, akik feleségem kitörését csak helyeselni tudták. Nem mostanában kapok unokát, de legalább kipihenem magam!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Bohózat
· Írta: luxin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 23
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.022 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz