Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Vén Tölgyfa

, 312 olvasás, Ylen Morisot , 11 hozzászólás

Ezek vagyunk

Mihály a temetés után összepakolt magának egy hátizsákra való holmit, és felsétált a hegyre. Senkihez nem szólt közben, nem is válaszolt a kérdésekre. Köszönés nélkül csukta be a kertkaput maga után.
– Hagyd! – mondta a férfi a feleségének, amikor az nyúlt volna az apja karja után, hogy visszatartsa.
– Menjen csak! Egyedül akar maradni. Majd visszajön, ha kibúsulta magát!
Erzsike ebben kételkedett. Ismerte az apja makacs természetét, ha az egyszer valamit a fejébe vett, abból könnyen nem engedett!
A gyásznak tulajdonították a szokatlan viselkedését, és végül elfogadták. Nem tehettek mást.
Együtt lakott a nagycsalád a parasztportán, a fiatal pár a csecsemővel, és az asszonyka szülei. Generációk óta éltek, haltak meg itt az emberek, tovább örökítve a birtokot az utódoknak. Most, hogy a nagymama és Mihály is itt hagyta őket, szokatlanul nagy lett a ház hármójuknak.
A hegyoldalban volt egy kis faházuk. Még az egyik ősüktől maradt, aki erdész volt, és megtarthatott magának egy darabka ősfás erdőt. A megszürkült gerendaházat gondosan karban tartották, és néha kiadták nyaralóknak. Ide vonult el az öreg a világ elől a bánatával.

A házikó közelében, a tisztás szélén vénséges tölgyfa őrködött. Senki nem tudta a korát. Még a legöregebbek is úgy emlékeztek rá, hogy az ő gyerekkorukban is épp ilyen hatalmas volt. Lehetett már párszáz éves. Egyszer belecsapott a villám, felgyújtotta a belsejét, de a lángok kialudtak, és a fa diadalmasan tovább élt.
Mihály ennek a tövében szeretett üldögélni és elmélkedni. Ha a lánya ételt hozott neki, rá se figyelt, csak bámult valahová nagyon messze. Nem sokat evett, legtöbbször el is feledkezett az étkezésről.
Eljött a nyár. A forróság belopakodott az erdőbe is, végigperzselte a tisztás füvét. A patak párája enyhítette a lázas hőt, de a férfi bánatára nem hozott gyógyírt. Nem látta a vadvirágok táncát, szeme csak a távoli völgy páráját fürkészte, meg a magasban rohanó felhőket, mintha onnan várná közeledni az eltávozottat.
A fák ruhát váltottak, de a színorgia megszürkült, mikor rájuk nézett. A szeptemberi reggeli ködök egyre fentebb kúsztak a hegyoldalon, míg végül a tölgyfát is beborították a tövében merengő fekete alakkal.
„Hol van az örök
köd? A kerékvágásból
önmagadat most
kilököd. Vén tölgy
lépjél rá a fényútra,
szabaddá leszel, mint vadon puma”*.
Szavalta magában a verset újra, és újra. A szavak tolakodtak az agyába, nem tágítottak. Vágyódott nagyon elmenni innen. Az ő Erzsókja után. Az ágak bólogattak rá, megnyikordultak a szélben.
– Nem búsultál már eleget? – ripakodott rá a lánya egy napon. – Ideje lenne végre hazajönnöd! Itt a tél a nyakunkon, ha fenn maradsz, megfagysz!
– Nem lenne az olyan nagy baj – mondta rá csendesen Mihály.
– Na, ez szép! – zsémbeskedett vele az asszonylánya. – Kizökkenthetnéd végre magadat ebből a depressziós állapotból! Mire jó ez? Az anyámat ezzel ugyan fel nem támasztod! Te pedig még nem vagy öreg, még másik asszonyt is találhatsz magadnak!
– Ugyan lányom, hová gondolsz!
Azzal az ő részéről a társalgást befejezte. Nem válaszolt semmit, bármit is kiabált rá mérgében Erzsike. Visszaült a tölgyfa kidudorodó gyökerére, és kavicsokat kezdett hajigálni a patak vizébe, mint egy durcás gyerek.
– Na, ezzel a vén szamárral nem lehet mit kezdeni! – legyintett a fiatalasszony mérgesen, és dúlva-fúlva otthagyta a némaságba burkolózó apját.

Ám Erzsikét se puhafából faragták, a konokságot ő is megörökölte. Lejössz te még onnan – gondolta -, ha nem az én kedvemért, majd más szoknyája után!
Ettől kezdve nem vitt fel több ételt. Néhány napot várt, aztán megkérdezte a szomszédasszonyt, megtenné-e helyette?
Irma boldogan vállalta. Az ő ura már évekkel ezelőtt elment a túlvilágra, Mihály pedig mindig is tetszett neki. Gondolta, elérkezett az ő ideje. Lecsalogatja ő onnan, ha addig él is! De akkor már megtartja magának! Fogta a kosarat, és minden nap, ha esett, ha fújt, elindult felfelé az ösvényen.
Hideg fogadtatásban volt része. Jó szót nem kapott a szívességért, úgy tűnt, a férfi tudomást se akar venni róla. Hiába öltözött fel csinosan, hiába próbálta kitalálni, mire lenne itt fenn a legnagyobb szükség, hiába szólott kedvesen, csak a fagyos hallgatást kapta válaszul. Így telt el egy hónap.
– Gyere le Mihály a faluba! Mindjárt itt a tél, betemet a hó, mi lesz veled itt fenn? – kérlelte.
– Majd ha az öreg tölgy gyökereivel kilép a földből, szabaddá lesz és elindul a fényúton, akkor majd én is lemegyek innen – mondta végül az elképedt asszonynak, és hátat fordított neki.
– Kőből van a szíve a te apádnak! – fakadt ki otthon. – Már inkább holt, mint élő, valamiféle szellemalak lett belőle, nem férfi az már! Én ugyan fel nem megyek hozzá többé!
– Jaj, Irma, ha már te sem, akkor csak az angyalok segíthetnek! – sóhajtott Erzsike, és elsietett a falu piciny templomába, hogy gyertyát gyújtson, ahogy az asszonyok mindig is tették, ha kérésük volt.

Aznap éjjel Mihály álmodott.
A köd előólálkodott a fák közül, lopva, mint a tolvaj, és a sűrű fehérség kupolaként ráborult a tisztásra. A tölgy ágai karokként kinyúltak belőle és integetni kezdtek. A tejtenger hullámot vetett, erősödő szárnysuhogás rezegtette a levegőt. A barna levelek esőcseppekként ereszkedtek le a deres fűszálakra, felhőként rájuk borultak, kifehéredtek, és opálos fénnyel felragyogtak. Angyalok állták körül a vén fát. Hószín szárnyuk a földet söpörte, ajkaik mennyei dallamot dúdoltak. Az erdő körülöttük zúgott, hajladozott, suttogások, sóhajtások neszei kúsztak elő a rengetegből.
A földöntúli ragyogásból hang szólott:
– Erős lettél már! Dicső diadal a tiéd! Vén Tölgy, gyere, lépjél ki gyökereiddel a földből, és indulj el a Fényúton!
Mihály felriadt. Kint vészjóslóan zúgott a hegy, a szélrohamok nekirontottak a ház gerendafalának, s az nyikorgott, jajgatott eresztékeiben. A kandallóban ellobbant a tűz, a jeges szél végigsöpört a szobán.
Beburkolózott a takaróiba, s mivel nem tehetett mást, elaludt.
Az álma folytatódott. Az angyalok hozsannázva felemelkedtek az égbe, körgyűrűjükbe zárva vitték magukkal felfelé a vénséges fát. Törzsén az odú sötétje szélesen vigyorgott. A földön vakító fehérség maradt utánuk. Egy asszony közeledett a ház felé. Ő kilépett az ajtón, karját a látogatója dereka köré fűzte, érezte nőies illatát, forróságát, és elindult vele a távoli házak felé.
Arra ébredt, hogy megsüketült. Kinézett az ablakon. A szél elállt. Vastag paplanként hótakaró borult mindenre, az tompította le a hangokat. Megjött a tél.
Kilépett az ajtón. Átverekedte magát a hótorlaszon, és megrökönyödve a magasba nézett, ahol a tölgyfát kellett volna látnia, aztán le. A hatalmas, vaskos törzs és emberderéknyi ágak a lábai előtt feküdtek, végignyúltak az egész tisztáson. Gyökereinek maradék csonkjai az égre meredtek. Az odú sötétje szélesen vigyorgott. Csoda, hogy a faóriás nem a házikóra zuhant.
Mihály álldogált még egy darabig, tekintete végigpásztázott a hegyen, le a völgyig. Mintha keresett volna valakit. Aztán átmászott a nyugovóra tért fa derekán, és elindult a térdig érő puha hóban lefelé. A faluba.


*Flórián Róbert Szabolcs: Embervedlés

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Ylen Morisot
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 3
Kereső robot: 7
Összes: 19
Jelenlévők:
 · boszorka
 · gszabo
 · Kavics


Page generated in 0.0369 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz