Az öreg Hánzi bácsinak, későn született unokája: hetven éves korában lett nagypapa. Egyetlen leánygyermeke, elmúlt negyven éves, mire megérkezett a várva várt „gólya”. Annál nagyobb volt az öröm a családban! Hánzi bácsi, leste, várta a csöppség fejlődését. Erna - Hánzi bácsi felesége -, minden reggel megdajkálta a kicsit, és este dallal kísérte álmaiba. Sokszor megesett, hogy összevesztek azon; ki fürdesse, ki etesse, ki játsszon a kisdeddel. (Anyukája, kissé türelmetlen volt, de a boldog nagyszülők, minden percet kihasználtak, a dajkálásra.) Ketrinke, szépen fejlődött, - az idő röpült -, hamar óvodás lett:
Nagypapa minden reggel elkísérte egyetlenkéjét az oviba. Ilyenkor fejezték be azt a mesét, ami - rendszerint – több fejezetet foglalt magába. Szólt a mese; királyfikról, királylányokról, robotokról, indiánokról, és még ki tudja mi mindenről nem… A csöppség, minden szót tátott szájjal figyelt, és örömmel adta tovább óvodástársainak. Nagyikájától hallott mondókákért, és dalokért is sokszor részesült dicséretekben. Ám egy reggel furcsa dolog történt, - egyik anyuka, felhívta az óvónők figyelmét:
- Ez a kislány, különös dolgokkal traktálja gyermekünket, ami nevetséges, hiszen mi úgy neveljük Péterkénket, hogy a valóság talaján áll!
- No, de anyuka! – ők még gyerekek. – nézett meglepetten az óvónő.
- Had döntsem már el én! – visított az anyuka.
- Az ilyen korban lévő gyerekeknek, mi csakis meséket, és mondókákat tanítunk. Nagycsoportosként, valóságos dolgokba vezetjük őket, - megtanulják, hogy mit esznek az állatok, miből készül a kenyér, miért fontos tudni születési adatainkat, stb, stb… Kis kezükbe ceruzát, ollót, használati tárgyakat adunk. Ketrinke nem követett el hibát, - jó nevelésű gyerek. – magyarázta az óvónő.
- Gyere csak ide Ketrin! Többé ne hazudozz a mi Péterkénknek csillagszemű juhászokról, királyfikról, és békává vált király-kisasszonyokról! – ugrott oda az anyuka, az óvoda előterében öltözködő kislányhoz.
- Jaj, a gyerek kihallgatta beszélgetésünket! – rémült meg a pedagógus.
- Hát aztán! Éppen ideje volt! Legalább nem lesz hülye! – mérgelődött a kisfiú anyukája.
- Azonnal hagyja el óvodánk területét! – döbbent le az óvónő.
- Jó, elmegyek, de ennek még lesz folytatása! Ezt nem hagyom annyiba! Velünk így nem bánhatnak!
- Kérem, asszonyom! Nem beszélgethetnék máshol? Fáradjon be irodánkba! Itt ki, be mászkálnak a gyerekek -, folyosónk nem alkalmas viták lebonyolítására.
- Megbeszéljük ezt más körülmények között! Velem így nem bánhatnak! – rohant el fenyegetőzve az édesanya.
- Ketrinkém, gyere, menjünk be! – simította meg óvónénije a kislány fejecskéjét.
- Hazudó, hazudós! – sikoltottak ujjongva az óvodások.
- Ugye nem is vagyok az? – sírta el Ketrinke magát, - kérdését felnőtt kísérőjének feltéve.
- Gyerekek, azonnal beszélni akarok veletek! Ketrinke nem hazudós, - képzeletünkben sok-sok mesébe benézhetünk!
- Csak képzeletbe? – szomorodott el Ketrinke.
- Gyere, ülj az ölembe, - mindjárt megértesz mindent. – mosolyogtak a jóságos felnőttszemek, - ezután elkezdődött a mindent helyretevő magyarázat.
-
- A hibát, egész délelőtt nem lehetett kijavítani, - a kislány még akkor is szipogott, amikor nagyapja megérkezett érte. Az óvónő, őszintén elmondott mindent, de a nagypapa csak ennyit mondott:
-
- Gyere kicsikém, menjünk haza. Útközben elmesélek neked valamit. – sóhajtott nagyot.
- Ma ne mesélj, és nagymamától sem kérek altató dalt! – toppantott dacosan a kislány.
- Te most olyan vagy, mint az egyszeri manó királykisasszony. – öltöztette unokáját Hánzi bácsi.
- Ja, olyan buta! – rohant ki Ketrinke az utcára.
- Ne fuss el! Kérlek hallgass meg! – kiáltott utána az öreg úr.
- Hazudós! Semmi nem volt igaz! A felnőttek hazudósak! – sírt a gyerek.
- Azonnal fogd meg a kezem! – aggodalmasan nézett, hol Ketrinkére, hol a közelben száguldozó autókra Hánzi bácsi.
- Látod? Megmondtam! Kiabálsz velem, mert lebuktál! – értetlenkedett a lelkileg meggyötört apróság.
- Igen, lebuktam. – volt alig halható a felelet.
-
- A hazavezető út, csendes volt, - valami véget ért: Mesevilágából kivezettek egy óvatlan csöppséget, - nem éppen megfelelő módon. Hánzi bácsi törte fejét; hogyan tehetné helyre mások hibáját, hogyan nyerje vissza unokája bizalmát. „Talán majd ha nagyobb lesz… talán szüleimtől halott igaz mesékkel… ” – töprengett napokig. Felnőtt meséi azonban nem kezdődhettek el: pár nap elteltével váratlanul elhunyt. Egyetlen kincsének sokáig nem mondták meg, - nagy haragjában, ő nem is kérdezte. Ezután, reggelenként nagyanyó kísérte óvodába, - időközben visszatért egy-egy esti dal is. „Valahogy el kell mondanunk neki, - nem hallgathatunk idők végezetéig. ” – javasolta – egy napon – Ketrinke anyukája. Azon az este, a körültekintő nagymama, előkereste férje – apróbb – használati tárgyait, és magához rendelte a kicsit:
-
- Látod? – ez itt, nagyapa bugylibicskája. Ez meg varázssípja. – próbálta visszavezetni abba a Világba, ahol megszűntek a mesék.
- Hol van nagyapa? – kérdezte váratlanul Ketrinke.
- Messze, nagyon messze. – küszködött könnyeivel Erna asszony.
- Mennyire mesze? Mikor jön haza? Miért ment el? – záporoztak a kérdések.
- Az angyalkák nem járnak haza, csak nagyon ritkán, - márpedig ő angyalkává változott. – magyarázta a kedves, bölcs nagyi.
- Itt van, megjött! – leste a meglibbenő ablakfüggönyt a kicsi.
- Ő lenne az? Na hát! – színlelt csodálkozást a nagymama.
- Ő az! Nekem megmondta, hogy az angyalkák láthatatlan szárnyakon repülnek. Csak bele kell fújnom ebbe a sípba, és azonnal megjön! Persze, attól még nem látom, de akkor is itt van! A bugylibicskát meg el kell tennem, mert varázserejét, csak nagy koromban értem meg. – magyarázta Ketrinke.
- Hogy te milyen okos vagy! – dugdosta könnyeit a nagyi.
- Igenis, vannak mesék! Hát nem érted? Nem is volt hazug! – sírta el magát a gyerek, - ráérezve a nagy ismeretlenre.
|
Online látogatók:
Látogató: 90
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 108
