Szobámban várom, hogy elmúljon az életem,
mert Te vagy a lételem.
Tudom, hogy vágysz csendes magányodban,
egyedüllétben piheged halkan nevem,
Csörög, csobog lassan szívedben a félelem.
Megbolondít a tudat, hogy nem mutathatok Neked utat.
Miért várok?
Mi van, ha nem jössz soha?
Elég bátor vagyok, akár egy hős,
és elég erős is, hogy továbblépjek...
Mégis megszelídült lélekkel állok a jelenbe,
várok.
Nem Te szelídítettél meg,
hanem egymásnak okot és alapot véstünk lelkünkbe, a szelídülésre.
Talán korábbi életünkből jövő érzelmi visszhang okozza várásom,
lépni nem tudásom?
Mi lesz ennek vége? Nem tudom.
Mindennap szemem fájdalommal lehunyom.