Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: Az ígéret

, 298 olvasás, RealEnigma , 1 hozzászólás

Álom

Éltem már úgy, amikor azt hittem, hogy bölcs vagyok.
Éltem már úgy, amikor úgy éreztem jó vagyok.
Éltem, mint hercegnő, s éltem, mint koldus.
Szerettem és szerettek.
Hazudtam és megcsaltam.
Voltam megfáradt feleség, voltam megértő társ és tanítónéni, miközben lelkem mélyét magány tépte szét.
Sokszor éreztem azt, amikor nem szerettek de volt, hogy a Mennybe emeltek.
Volt, hogy lábak sorát törölték bennem.
Volt, hogy én gázoltam lelkesen embereken s lelkeken.
Aztán egy éjjel megtört minden.
Térdepeltem, folyt a könnyem.
Lelkem szakadt, foszlott rongyként csüngött bennem, mint ezer éves függöny a lakatlan otthon eső áztatta, vihar verte, homályos ablakán.
És akkor ott a padlón, ki tudja mennyi idő után végre megérkeztem. Megérkeztem a jelenbe.
A múlt eltűnt arra az időre és a jövő sem érdekelt.
Csak térdeltem, arcom a kezemben, könnyeim, mint harmatos esőcseppek nyári reggelen amikor felkel a nap és mint szivárványos gyöngysor mi elkápráztat s elvarázsol, úgy mosták lelkem.
S mint ezernyi piciny pók, mikor aranyos hálót fonnak, foltozták s toldták össze darabokra feslett lélekfüggönyöm maradékát.
Nem hallottam, s nem is láttam. Igazából ott én akkor, belevesztem a világba.
Beszippantott maga az élet, beleszagoltam az öröklét vizébe s láttam magam Isten hatalmas tükrében, mint kicsiny törpe a mesebeli rengetegbe.
Láttam amikor megszülettem s pici tündérként beragyogtam szüleim életének egét.
Láttam kisgyerekként magam, ahogy csillogó szemmel fogadtam minden újat, s elhittem mindent. Elhittem, hogy az élet egy csodálatos álom s én vagyok az álom kellős közepe...
Láttam, ahogy felcseperedtem, s láttam hogy törik szét minden hatalmas álmom.
Ahogy egyre több lett a lelkem terhe, fellegek árnyékolták be a szikrázó kék eget, s ahogy hatalmas vihar keletkezett villámokat szórva mindenfele, felégetve mindent, s láttam ahogy lelkem szépen lassan belepte a fekete pernye... egyre csak lejjebb és lejjebb... s ez így ment hosszú, hosszú éveken.
Mígnem akkor éjjel mindent megértettem.
Nem lehetek tökéletes, nem tehetek mindent széppé, s nem törhetem szét múltam emlékét.
Egy valamit viszont megtehetsz, súgta egy vakítóan fehér Angyal.
- Bízhatsz bennem!... Kérdés nélkül elhittem.
Majd megfogta a kezem és felemelt. Érintése minden idegszálam bizsergette. Kezei lágyan, puhán tartottak, hatalmas szárnyai óvatosan betakartak.
Szemei vakítóan kék fénye dermedt lelkem megmelengette. Úgy éreztem magam, mint könnyű falevél az Élet tengerén.
Becsukom a szemem s visszagondolok mindarra, mit az Angyal mesélt, majd a legvégén így szólt: -Hidd el része vagy a tervnek.
Mondta, aztán búcsút intett és lassan, fennségesen eltűnt a bársonyos éjben.
Ott álltam és néztem, ahogy tovalebeg, s azt kívántam bárcsak én is vele mehetnék.
Ó nem! Villant fénycsóvaként az agyamba.
Dolgod van még itt a MOSTban.
Nehéz nem a múlton sírni.
Nehéz nem a jövőn sopánkodni.
Nehéz szeretni ha viszont nem szeretnek.
Nehéz embernek maradni a világ rengetegébe.
Minden reggel megállok egy percre, s emlékeztetem magam az Angyalnak tett ígéretemre: SZERETEK MINDÖRÖKRE, MERT A SZERETET AZ ÉLET ÉRTELME.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Memoár
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 3
Kereső robot: 11
Összes: 21
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Ifjabb_Tok
 · Kavics


Page generated in 0.0239 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz