Eső kopogott az ablakon, a levegő nehéz és nyomott volt.
Épp, mint akkor – fut át az agyán hirtelen, s bár érzi, ki tudná nyitni a szemét, azért csak csukva hagyja. Hátha.
Az eső neszét hangosabb, ütemes kopogás harsogja túl: valaki közeledik az ágyához; a matrac lenyomódik a súlya alatt, ismerős illata egy perc alatt kitölti az eddig fertőtlenítő szagú teret.
Nehezére esik felnézni, mégis addig hunyorog, mígnem látása úgy, ahogy kitisztul, s bár a feje zsong, megszólal:
- Anya…
- Istenem… túlélted! – hangzik meghatottan.
- Nem akartam.