Minden nap remény telve haza várlak
meg érkezel, de arcodra van írva a szomorú bánat.
Mert szívedet nem hoztad testedbe zárva
ott hagytad valahol a száraz külvilágba.
Nincs remény nincs hit, nincs vágy mely benned irántam égne,
Így múlik el e-napom is hiába szeretlek Téged.
Agyam már fel adná a harcot és úttalan utakon mellőzne.
Vakságot kívánok magamnak, hogy soha többé ne lássalak,
süketséget mert ajkadról az elszálló szavak
mély nyomot hagyva lelkembe marnak.
Mégsem tudlak bántani, hiába akarlak.
Dobban bennem sebesen mozgassa vérem áramlását,
hol ki hagy, hol meg sokszorozza morajló dobogását.
Szét feszíti feszes mellkasom!
Ki venném magamból messzi távolba eldobnám,
csak végre ne érezek se milyen fájdalmat már.
Nem tehetem ez az én keresztem cipelem,
mert én így is csak Őt, csak is Őt Szeretem.