Távolban nagy hegyek őrzik a környéket,
Szürkés lepelében a reggel ködjének.
Lábuk a mélybe hág, csúcsuk az égbe tör,
Az életünk fölött bezárult már a kör.
A múltad föld alatt, jövőd nem láthatod,
Fellegek közt végét, még úgysem bánthatod.
Csak egy kopott, tört csonk, amit ma lát szemed,
De mit rejt a mélye, ha kérgét átszeged?
Üres tárnák alján a nyugodt csönd honol
És nyomában rögtön egy sötét árny lohol.
Ezer bányász vágta szívébe csáklyáját
S hagyta ott szellemként angyali álcáját.
Elhordták kincseit nappaltól éjjelig
És most aranyával ezernyi széf telik,
Míg benne barlangok szomorún konganak
S belőle nem marad más, csak egy zord alak.
Nos, bányászom, csak várj, múl' a jó szerencse
S házad hűs zugában csapj mohón kezedre,
Mert a bánya nélkül könnyen fogy az arany
S arany nélkül minden bányász boldogtalan.