Esti erdő dereng, sűrű köd fák között,
Vak remény az árnyba nevetve elszökött.
Ne hidd, hogy követlek, a naiv én vagyok,
Hamiskás tűz benned hiába ég-ragyog.
Hallom a hangodat, tudtad, hogy eljövök,
Mikor az első gally lábamtól eltörött.
Visszajöttem. Vártál. Azt hiszed, hogy vége,
De nem fakult még ki a szememnek kékje.
Mondtad egyszer nekem, hogy játék az élet,
De szabályok nélkül, nincs mi védjen téged.
Hiába kél a nap, ha előtte felhő
S nyugodt tengervizet borzolt föl a szellő.
Azt mesélted egy nap, egész lesz a félből,
De megkésett tavasz megszaladt a téltől.
Porba rogytak térdek, mégis ott maradtak,
Ugató kutyák is, mindig megharaptak.
Egykor azt hazudtad, azt kapom, mit adtam,
Még sincsen irgalom bozót közt a vadban.
Fogadni bárki tud, de viszont mit várhatsz?
Kinek hiszed magad, hogy bárkivel játszhatsz?
Számot adni vártál? Csalódást okoztam.
Érdekelt is téged... Magamban zokogtam...
Azt hitted elbukok s erőt pont te adtál,
Kezdetektől fogva is magamra hagytál.
Amíg fel nem adtam, nem győzhetsz felettem,
Ha elveszel tőlem, mindent, mit szerettem,
Térdre kényszeríthetsz, de megtörni késő,
Beszélj utoljára s legyen ez a végső!