Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Lacrimosa, Mária fájdalma

, 280 olvasás, Pandora , 0 hozzászólás

Elmélkedés

Lehulltál. Most itt megrezzen minden árnyék,
így haladsz le a testem lepel-árnyain,
kezem közt folysz most a sebzett vég szárnyain,
s könnycseppem prizma-tükre téged szitál még.

Egy pillanat lettél így az ég-mezében,
minden belém mar itt e fakó magányban,
minden öldöklő hurok e mély ragályban,
ruhám dombjain hullsz ki belőlem, Vérem.

Szorító fájdalom belsőmbe szakad ma,
s mi megmarad, sebed, ami a végbe ránt,
élesen kitágítva minden haloványt,
őrjítő folyam a szemem mardossa.

Cseppje lomhán kúszik, írisz-hártyán pihen,
e mély dagályból kínom az mi kicsapja.
Most vért iszik a vén föld, szívja magába,
s nem nekem, hozzám, már az ég felé üzen.

Féltő hang hiába szólt a csend szavába,
a tömeg elnyomta, vesztésedre intett,
most így magányom a fájdalomba rettent,
s te már szelíden szállsz a fény-hasadásba.

Ahogy csorog zubogva a zápor-moraj,
hevül anyai vértemen a vég-álom,
veretként stigmát üt megfáradt igámon,
és testemnek legfájóbb pontjába kapar.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Pandora
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19
Összes: 31

Page generated in 0.0388 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz