Feketén magában jár
magányosan,
lépteihez nem csosszan
a csendben egy lépés,
mely az övéhez igazodik,
hiába hallgatózik,
meg áll, lépte oly messze
koppan, az avarban
surran a csend, s keze
egy kezet keres,
üresbe markoló ujjai
semmit sem érintenek.
De, talán ott vannak,
s lágyan rátalálnak?
Szemét becsukja
talán álmodott, és
még sem igaz?
egy érintésre vár
mely oly ismerős,
meghitt és erős.
Egy szó, csak egy
sóhajtásnyi, ó újra
érezni hogy nem
álmodik.
De nem, a halál
valóság, s semmi
sem változik.
Nincs még egy perc,
a halál nem kegyetlen,
ha itt van minden
el van veszve, a kocka
el van vetve,
nincs már holnap
csak a most van,
azonnal, hiába
próbálkozik a szóval,
senki sem hallja már.
A halál nem tétovázik
elveszi mi neki jár,
s az idő megáll.
Egy új időszámítás
mi rá vár,
s megy tovább a csendben
szeme se rebben, az avarban
csosszan a semmi-hol vagy?
Sóhajt, mily egyedül hagytál.
Miért te? Miért nem én?
Az évek elporladtak-egy urna
mélyén, puha ujjai bársonyos
hamuvá lettek.
A csendben az óra kettyen,
még-meddig ó meddig
kell egyedül nélküled?
A hosszú évek csak emlékek,
hozzá semmi el nem érhet
ő emlék, s ő emlékezik
az idő többé nem létezik.
Mint ahogy ő sem, hiába
várja, nem kattan soha
már az ajtó zárja, nem
koppannak léptei a hideg
kövön s az örömöt mely
jöttét kísérte, elvitte
magával örökre.
Merengve néz, szeme
egy arcot idéz, egy mosolyt,
egy hívogató szempárt.
Arcát kezébe rejti, nem segít
semmi.
Az emlék kísért a múlt csak
neki fáj, csak neki, a halál
sem tudja elvenni mit
az élet adott nekik, azokat
a néhány percnek tűnő
éveket, mily szűkmarkúan
méricskélte, s túl korán
vissza vette.
Tudja ha kezét kinyújtja
senki sem fogja meg többé,
kit szeretett elment
s ő maradt, de semmi
sem tart örökké.
|