Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Az el nem táncolt tangó

, 429 olvasás, Pandora , 2 hozzászólás

Elmélkedés

A nyári langy meleg egy halk zenét hozott, egy varázslatos tangó üteme lépkedett a fák levelei közt. Felkapta a fejét a dallamra, ami elrepítette sajátságos, különleges világába.

Megszűnt benne minden igyekezet, ahogy a múlt ernyedten lógott rá.
Néha megállunk, elcsendesülünk, visszatekintünk, miközben őszinte önmagunkat visszafojtjuk. Sokszor csak a megszokások tartják csontvázként az érzések burkát.

Miért nem mondta meg neki, hogy szereti.
Talán félt a visszautasítástól, igen, talán ez lehetett ami visszatartotta. Valamiféle bánatot érzett, ha az elmúlt évekre gondolt, valami szorongás vett rajta erőt. Mindez úgy szorította, mint egy szűk cipő, amiben nem tudsz járni.
Ki kell bújnod belőle, ki kell mondanod, fel kell tárnod a lelked legtitokzatosabb zugát, hogy elragadjon valami úgy, mint a tánc heve, mint a tangó merev erotikába fulladó üteme.
Szerette volna rábízni magát valakire, hogy vezesse, egy biztos kezet akart, egy biztos lábat a hajlítások, ölelések, tekintetek összehangolására, úgy mintha egyetlen erő, egyetlen akarat irányítaná őket az élet minden esendőségével, esetlenségével, sokféleségével együtt, ott lépkedve, sasszézva, ahol a parketta emléklapokkal van beterítve, azért hogy a ráfigyeléstől elkábuljon.
Mit tudott ő a lelke nyomorúságáról! Megértene-e, egyáltalán megértené-e valaki! gondolta.
A lelke mintha összeroppant volna, mint egy üvegpohár, mit a kőre ejtenek, és szilánkjai szétszóródva hevernek ott visszavonhatatlanul.

Valami visszafojthatatlan érzés tört fel belőle, szeme elöl felhúzódott a függöny, mikor átadta magát a zene adta érzésnek, és a képzeletében felszabadult táncnak.
Ott keringett a végtelenbe nyúló lebegés torkolatában. Úgy lobogott, mint a gyertyaláng, úgy hajladozott kedvére, mintha bármelyik pillanatban felkapná egy könnyű lég, és tüze felperzselne mindent, ahogy végigfut a termen.

Az élet nagyobbik fele ábrándozás - így vélekedett, és képzelete újból elragadta, s fantáziáján keresztül vezette. Becsukta a szemét és ernyedten leengedte a kezét. A nyári szellő valamit végig söpört benne finoman az imbolygó ágakkal, föl-le pulzáló halk neszekkel. Belesüppedt ebbe a világba, elsüllyedt a képzelet puha párnái közé.
A derengő ég kékje, s az imbolygó fűzfák lándzsás levelei zizegve osztottak valamiféle irgalmat, vagy talán feloldozást.
Olykor elrabolják az ilyen látomások, és eldajkálják úgy, hogy nem is vágyakozik vissza a mindennapok valóságos talajára.
De a Nap mindig felkel, mindig süt, és az ember túlteszi magát bizonyos dolgokon.

Most az isteni kegyelem fényében, végtelen jósággal ragyog az ég, mintha őt védelmezné, megbocsátva gyengeségeit.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Próza
· Írta: Pandora
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 227
Regisztrált: 0
Kereső robot: 46
Összes: 273

Page generated in 0.1728 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz