Tartok utamon s ezerszer fordulnék vissza s tudom minduntalan ezernyi csend fogadna. Bolyongok s elveszek üresség a kietlen tájakon ím fázom fagyos szél egyetlen barátom.
Kiáltanék de nincs kinek egy menedékem volt az is puritán s gyötört de melegség ült benne. Nincs nap se éj se hajnal csak az út amin menni kell.
Gyötrelem minő sajog a veszett lélek,
de elengedte kopár fa egyetlen ágát,
melyet tova fúj a rideg sors,
s bár sodródik mint elveszett a szélben,
mégis oda érkezik ahol a csönd egy nap megtörik.