Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Kimondatlan

, 367 olvasás, ariel , 2 hozzászólás

Elmélkedés

... látom szemeidben
a növekvő talányt,
a vissza nem fordítható
örökös magányt
szétterjedni...
- megfékezni
már nem tudom,
csak tovább rombolom
szavaimmal
a lelked...
- meglehet,
túl hamar elfelejted,
hogy mikor féltél,
tőlem mindent,
s minden módon kértél...
- s én adtam,
mert akartam szeretni,
de egyszer mindent
el lehet feledni...
- mert lehet,
hogy túl könnyű volt
kettőnknek
az égig-szárnyalás,
a csillagok közötti
tér-idő-tágulás,
a titkos csend
és bűvös nemlét előtt,
mikor a Fény engem is
megjelölt,
és kitágult bennem némán
a Végtelen,
s te velem lebegtél
a felgyorsult
lélek-tengeren...
Most hangom is
tőled menekül,
s elmerül agyamban
minden szikrázó
foton,
lassú, monoton
dallamot ír
a kifakult képzelet,
s én csak
szememmel
suttogom a térbe:
- Viszlát, egyszer... talán,
s Isten legyen veled...

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: ariel
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 0
Kereső robot: 16
Összes: 31

Page generated in 0.0398 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz