Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Reményt vesztve 2. rész

, 209 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

II. Fejezet
A változás szele

Félek… forró melegség járt át teljesen. Egész testem izzadt és koszos kezemmel verejtékcseppeket töröltem le arcomról. A párás hajnali levegőben feszült csend töltötte be a zöld cserjést és a mindent körülvevő erdőt. Egy madár csicsergett fel kíváncsian magasan felettünk és a mellettem lévő megfáradt arcokat fürkészte. Kezem, kardom bőrbevonatú markolatára fonódott és ujjaim ellilultak. Féltem… A rettegés olyan erővel csapott le, hogy egész testem megremegett és gyomrom görcsös csomóként rándult össze. Szívem a torkomban dobogott és hallottam szapora ütemét a csendben. A hideg fém érintését éreztem a homlokomon, ahogy összegörnyedtem. A régi rozsdás penge megnyugtatóan simult hozzám és éreztem a belőle áradó erőt. Éreztem apám jelenlétét, a szegény katonáét. Mélyet lélegezve, tüdőmet friss levegő töltötte meg és szívem üteme lassabb lett. Szétnéztem a szedett-vetett csapaton és elkeserítő volt a látvány. Egy ismeretlen fiatal fiú ült mellettem mocskosan a bokor alatt és a térdeit szorongatta. Ahogy rám emelte rémült tekintetét, az elvett ártatlanság könnyei gördültek végig arcán. A koszos, szürke arcot fehér csíkok tarkították hirdetve, hogy a szenny alatt, ő nem más, csak egy ember. A háború sosem változik. Az ember viszont igen… Amikor a madár ijedten rebbent a levegőbe, egy szó töltötte be a kis cserjést. Felpattantam a földről és kardomba kapaszkodva vetettem magam előre.
Támadás!

Lork del Valdon naplójából

Lork del Valdon lassan nyitotta ki a szemeit és homályosan pislogott a fényességre. Ahogy felült egész fejébe fájdalom hasított. A megszokhatatlan másnaposságon kívül egész álla sajgott. Nyelvével egy törött fogcsonkot tapintott és az álomképeken keresztül kezdtek előtörni az esti emlékek.
Tántorogva kelt fel és fejét fogva próbálta csökkenteni a fejfájást és közben legyűrni a rátörő hányingert.
- Felkelt uram? – lépett be a fiatal szolgálólány és lesütött szemmel állt meg a férfi előtt. – Omak mondta, hogy ezt igya meg. – mondta, majd egy keserű folyadékkal teli poharat nyújtott át Lorknak.
- Köszönöm Shila! – válaszolt a férfi és egy húzásra megitta a kupa tartalmát. – Lilien, hogy van? – kérdezte miután leküzdötte a ragacsos lét.
- Nem jól uram! Tegnap este felment a láza és köhögő rohamai vannak.
- Mennyi az idő? – kérdezte Lork és sietve kapott a ruhái után.
- Lassan delelő. – válaszolt a lány és nekilátott rendet rakni a szobában. A férfi viszont nem törődött vele, hanem gyorsan felöltözve átrohant a szemközti szobába.
- Lork úr végre! – nézett Omak a belépő férfira.
- Apa? – kérdezte a vékony meggyötört hang és heves köhögő roham kapta el.
- Lilien, hogy vagy kincsem? – kérdezte átölelve a törékeny vékony testet és az aggodalom teljesen háttérbe szorította a fejfájását.
- Mindenem fáj, és fázok. – suttogta Lilien, és csúnyán felköhögött.
- Tedd, amit mondanak és minden rendben lesz. Ez a bácsi is segíteni fog neked. – mondta Lork és az ágy mellett álló gyógyító mesterre nézett, aki Raynnel érkezett. – Ugye?
- Mindent megteszünk uram! – válaszolta a férfi, de szemeiből szomorúság áradt, ahogy a kis teremtésre nézett.
- Hogy nézel ki apa? – kérdezte Lilien és végig simított az erősen borostás belilult arcon.
- Egy kis baleset, de semmiség. Voltam kint a forrásnál és imádkoztam anyához. Elmondtam, hogy te is azt teszed. Légy erős hercegnőm, mindannyian veled vagyunk. – mondta Lork és próbálta visszafojtani könnyeit. Az égő puha arc belefúródott a nyakába, és ahogy ölelte érezte, amint egész teste remegett a gyermeknek.
- Menjünk el a forráshoz! – kérlelte Lilien.
- Nem lehet kincsem! Beteg vagy, de amint megerősödsz, kimegyünk. Ígérem neked. – suttogta Lork és szorosabban ölelte magához a kislányt.
- Mennie kellene uram! – tette a kezét Omak a vállára.
- Amint tudok, benézek hozzád jó? – mondta Lork és a kislány csak szomorúan rázta meg a fejét. – Szeretlek kincsem! – adott egy puszit a homlokára a férfi és ellépett az ágytól.
Mielőtt kiment volna a szobából, Omak lépett mellé.
- Ettől féltem uram! A járvány ide is elért. A falusiak meghűlésben és ettől a köhögéstől és lázzal járó furcsa kortól szenvednek. A lánya szervezete már nem elég erős ezt elviselni. De mindent megteszünk. Viszont lehet, hogy hívnia kellene egy papot.
- Értem! – válaszolta röviden Lork és kilépett a szobából.
A férfi magába merülve haladt végig a kastélyon és a hangok mintha víz alól érkeztek volna hozzá.
A feltörő kis forrás csobogása nyugtatta csak meg a lelkét és az égbe meredő köveknek dőlve zokogás rázta meg a vállát.
- Gyenge vagyok Neliah… nélküled egy senki. Igaza van a testvérednek… az én hibám, hogy meghaltál. Minden az én hibám. Bárcsak mindent megváltoztathatnék! – suttogta a férfi, miközben letörölte a könnyeit. Hirtelen az álma jutott az eszébe és azon gondolkozott, hogy bárcsak olyan erős lehetne, mint ott. De Lork del Valdon nem volt erős, a fájdalom izzó lándzsaként forgott lelkében és az emlékek örökre beégtek elméjébe.
Látta szemei előtt Neliaht és az útonállót. Látta amint letépte a ruháját és az ékszereit. A karcsú kezek védekeztek, de egy penge villant és a fehér havat vörös cseppek színezték be. A sikolya még most is ott visszhangzott fejében. Hiába védte őt és volt nála kard, az ismeretlen maszkos férfi, könnyedén vette el tőle a fegyvert. Az útonálló a saját kardjával döfte le a feleségét.
- Ha tudtam volna vívni még ma is élne. – zokogta és kezével a tömör sziklára ütött. Megígérte, hogy meg fog tanul harcolni, de a kard markolata ismeretlenül és idegenül simult a kezébe. – Nem fogom feladni Neliah! Megmutatom, hogy érek valamit! – mondta a férfi és a kulacsából egy nagyot húzott. A hideg bor végigfolyt a nyelőcsövén és bátorítóan csúszott le gyomráig. Egy éve már, hogy az alkohol volt az egyetlen, ami tompította a fájdalmát. Az itallal összeszedve magát indult el vissza a kastélyba.
Drayh Igras már várt rá. A napirend a szokásos volt és a fakard ismét Lork kezébe simult. A támadásokat vették át és Lork minden erejét beleadta a gyakorlásba. A kis alkohol feltüzelte dühét és sután, erőből támadott. Drayh könnyedén hárított minden ütést és egy idő után észrevette a férfin az alkohol okozta változást. A védekezésből átment támadásba és perdülve, szökellve szorította vissza a nemest. A fakardok tompán csattogtak és Lork alig tudta követni a csapásokat, szúrásokat. Végül a kecsesen táncoló Drayh kicsavarta a kezéből egy könnyű riposzttal a kardot és a fakard hegye ismét a szeme előtt ringatózott.
- Keserűség, düh és kétségbeesés homályosítja el az elmédet! Fogadd el önmagadat, a sorsod. Vagy küzdj ellene, de sose törj meg, egyetlen támadása alatt sem. Még megtalálhatod a helyes utat! – mondta Drayh és leengedte a kardot.
- Lork! Lork! – ordította Marius és egy lovon vágtázott be az udvarra. – A bányánál fellázadtak az emberek. Megtámadták a takarmány raktárt.
- Szedj össze mindenkit, odamegyünk! – mondta Lork és a kastély felé futott. – Timon készítsd elő a lovamat! – ordította, ahogy elszaladt az istálló mellett, majd berobbant a kastélyba. A szobájába sietett és magára öltötte a sodronyingét és felcsatolta a díszes hosszúkardot.
- Mi történt Lork? – vetődött be Rayn és az öltözködő férfit nézte.
- Megtámadták a téli raktárt. – válaszolta Lork és elrohant a másik nemes mellett.
- Veled megyek én is! – szólt utána Rayn és Lork után futott.
Amint leértek az udvarra, Marius már összegyűjtötte a harcosokat. A nagydarab zsoldos hatalmas pallosával a hátán kimagaslott a többiek közül, így Lork könnyedén megtalálta.
- Gyerünk a raktárhoz! – mondta neki és a kéttucatnyi katona kilovagolt a kastélyból.
A hegyi úton mentek és lassan elérték a kis bányászfalu első házát. Az emberek kint tolongtak az utcákon és sietve nyíltak meg a lovasok előtt.
Lork még így is látta, hogy milyen kevés ruhájuk volt és a legtöbb épület romosan rogyadozott a hó súlya alatt. Egy szekérre pedig megfagyott meztelen testeket raktak fel. A férfi sosem gondolta volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Fájdalma annyira erős volt, hogy meg is feledkezett a pórnép gondjairól.
Ahogy elhaladtak a házak között, az út szélén egy koszos fiú állt és arcára fehér csíkokat szántottak a könnyei. Lorknak az álma jutott eszébe és a fiatal harcos. Ők is csak emberek.
Amint a bányához értek viszont már csak az őrjöngő csőcseléket látta. A bánya őrök megpróbálták távol tartani őket a raktártól, de lassan a lezárt kapukhoz nyomták őket.
- Emberek! – ordította Lork miközben keresztülvágtak a tömegen. – Emberek! – próbálkozott, de csak akkor sikerült felhívni magukra a figyelmet, amikor a lovakkal elzárták a raktár bejáratát.
A zúgolódó tömegből kezdett több helyen felhangozni a Lork név, ez ő, az őrült, az elnyomó és az obszcénabb megjegyzésekkel.
- Figyeljenek rám! Tudom, hogy ez nehéz időszak mindenki számára. A tél könyörtelenül csapott le ránk.
- Fújj!
- Rád biztos nem! – hangzott fel a tömegből.
- De miért viselkednénk állatok módjára, amikor civilizált nép vagyunk! Nem vagyunk barbárok! A raktár kifosztása bűntett és az egész falura teljes éhínséget hozna. Tartalékolnunk kell, a tél hosszú lesz. – folytatta Lork, de az éhező és feltüzelt népet a puszta szavak nem nyugtatták már le. Némelyiknél kasza és vasvilla volt, vagy kisebb nagyobb balta.
- Maradjon mögöttünk! – szólt hátra Marius Benen és lassan kihúzta a hatalmas pengét.
- Ott a Hóhér!
- A szemét…
- Könyörtelen gazfickók! – ordibálta egy idős hölgy nem messze tőlük.
- Aki visszamegy dolgozni, annak megemelem a fejadagját és a bérét. Aki nem tud dolgozni, az jelentkezzen a falu vezetőjénél, aki továbbítja a kérelmeket felém.
- Haldoklunk! – hangzott fel egy reményt vesztett női hang és a tömegből többen rázendítettek erre.
- Vegyük el, ami a miénk! Mi dolgoztunk meg vele, a mienk! – ordította egy fiatalabb férfi és a tömegben a zúgolódás teljes mértéket öltött.
- Én szóltam Lork! – léptetett mellé Rayn. – Túl sokáig hagytad őket magukra.
- Hibáztam, mit tehe… - válaszolt Lork, de befejezni már nem tudta, mert egy kemény kődarab csattant a homlokán. A férfi rongydarabként zuhant ki a nyeregből és terült el a földön. A tömeg ekkor zúdult a harcosokra.
- Vigyétek innen! – ordította Marius és a lováról leugorva Lork fölé magasodott. Aki közel került a férfihez, az megtapasztalhatta a Hóhér könyörtelen pallosát.
Lork pislogva próbálta kiélesíteni a tekintetét és az eddig is fájó feje, most teljesen lüktetett. Kezével megtapintotta a kődarab okozta sebet és ujjai vértől vöröslöttek. Tekintete lassan kitisztult és körülötte mindenfelé ordítozó és harcoló embereket látott. Próbált felkelni a földről, de csak feltérdelni tudott. Az egész feje fájt, mégis furcsa érzés kerítette hatalmába. Látta Mariust amint keresztülnyársalt a pallossal egy vasvillás férfit, majd egy másiknak félig bevágta a fejét. A csontok érett dinnye hangjaként reccsentek és a férfi üveges tekintettel esett a földre.
Amint félrenézett viszont már mást látott. Egy leszúrt katona hanyatlott a fagyos hóba, de felette nem egy falusi állt, hanem egy rozsdavörös vértet viselő férfi. A pórnép kezdett eltűnni és a helyszín sem, a raktár előtti tér volt. Egyszerre volt tél és nyár. Maga előtt látta a felbődült tömeg egy-két tagját a vörös harcosokkal vegyülve. Az álma keveredett a valósággal vagy csak tényleg kezdett megőrülni.
Egy erős kéz ragadta meg a honaljánál és felrántva őt megpróbálta kivinni a csatatérről. Rayn hangját hallotta de, hogy mit mondott azt nem értette. Az egész egy összevisszaság volt számára. Az ordítások, sírások és halálsikolyok hangzottak mindenhonnan. Marius könnyedén vágott keresztül a tömegen. Egyetlen suhintásával lekaszálta a támadókat egy nagy félkörben.
Rayn pedig egy rövidebb, de széles pengéjű karddal védve támogatta őt a Hóhér után.
- Védjétek a raktá… romokat… - nyögte Lork és kezdett megint elhomályosodni minden előtte. Érezte az arcán végigfolyó meleg folyadékot és a szájában érezte a vér eltéveszthetetlen ízét. A sötétség megnyugtatóan csapott le rá és a csata borzasztó hangjai azonnal megszűntek.
A sötétséget lassan felváltotta a világosság és Lork elmosódott alakokat látott maga fölé hajolni. A homlokán a bőr fájdalmasan égett és úgy érezte, mintha húznák felfelé.
- Látod Omak? A felrepedt bőrt pár öltéssel összevarrjuk és így megállítjuk a vérzést és a seb könnyebben fog beforrni. – hallotta az ismerős hangot az egyik homályos alaktól.
- De a sárkányfű megfelelő, hogy a véralvadást elősegítse és a sebet is összehúzta volna, ha egy kis kékmoszatot adunk hozzá. A legrosszabb esetben beégetjük a sebet. – válaszolta a másik alak, akiben felismerte Omak hangját.
- Tiszta rongyot nyomok a sérülésre és egy másikkal hozzákötöm az egész fejéhez. Így be is kötöttük a sérülést. A sárkányfű valóban hasznos kenőcsként kikeverve, de az úr nem fog ebbe belehalni.
- Vinár a kötés kezd átvérezni. – mondta Omak kételkedve a másik gyógyító tudásában.
- Ha túlságosan átvérzik, akkor lecseréljük. Aggodalomra viszont semmi gond, ez teljesen természetes. – válaszolta Vinár.
- Hol… hol vagyok? – kérdezte elhalló hangon a férfi.
- Az ágyában uram. – mondta azonnal Omak. – Elláttuk a sérülését.
- Az ágyamban? Mi történt? – suttogta Lork és a történtek lassan kezdtek visszatérni elméjének fekete homályából.
- Egy kő eltalálta a fején és csúnyán megsérült. – mondta Vinár.
- Szerencsére kijutott onnan uram. – szólt Omak is gyorsan.
- A rom? Megvédtük? – kérdezte Lork és a két gyógyító zavartan nézett egymásra.
- Rom? A raktárat, igen, megvédték. – válaszolta végül Omak.
- Helyes! Fújjatok riadót, ha újra támadnak azok a vörös ördögök. Én… én pihenek még egy kicsit. – mondta Lork és behunyta szemeit.
- Pihenjen uram! Az most a legjobb önnek.
- Nagyobb lehetett az ütés, mint gondoltam… - hallotta még Vinár hangját Lork, majd a sötétség ismét elragadta.

A fiatal szolgálólány lassan nyitotta ki az ajtót és nézett be a sötét szobába. Amint a szeme hozzászokott a félhomályhoz, az ágyat nézte meredten. Az ágyat, amelyet nemrégen közelebbről is megismert. Önként adta magát a jóképű és fiatal nemesnek, de azt nem gondolta volna, hogy utána észre sem fogja őt venni. Butának és naiv kis fruskának tartotta magát, hogy bedőlt a saját képzelgéseinek. Ahogy közben tekintete végigfutott a takarón a párnáig, elméjéig eljutott a felismerés, hogy az ágy teljesen üres volt.
- Uram? – kérdezte azonnal és látta, hogy a szobában csak ő tartózkodott. A kötelességszegés félelme kerítette hatalmába egy pillanat alatt, mert Omak megbízta őt, hogy figyelje a férfit. Amint a hirtelen pánikot elnyomta magában, kilépett a szobából és átsietett Lilien szobájához. Óvatosan nyitott be az ajtón és beszélgetés foszlányai szűrődtek el hozzá.
- Apa, meg… fogok halni? – köhögte a kislány.
- Nem! Dehogy is. Honnan vetted ezt? – kérdezte a bekötött fejű Lork.
- Hallottam, amint Mikar és Rupert bácsi ezt beszélték. Azt mondták, hogy pár napom lehet hátra. – mondta Lilien.
- Az a buta szakács és az öreg azt sem tudják, mit beszélnek. Csak beteg vagy életem! Ígérem, hogy meg fogsz gyógyulni.
- Nem kell hazudnod apa. Sosem voltam olyan, mint a többiek. Tudom, hogy meg fogok halni! – jelentette ki Lilien, és Lork legnagyobb megdöbbenésére a tíz esztendőt látott kislány hangjában hihetetlen erőt és határozottságot hallott, mint aki már elfogadta a sorsát.
- Nem. Nem fogsz. Ne butáskodj! Minden rendben lesz, meg foglak gyógyítani. – mondta a férfi és könnyeivel küzdött miközben az ágy szélén ülve magához ölelte a kislányt.
- Anya mondta, hogy ne féljek. – suttogta a kislány a fülébe.
- Micsoda? – nézett rá hirtelen Lork.
- Álmomban láttam őt és azt mondta, hogy ne féljek, nemsokára együtt leszünk. Igaz ez apa? – kérdezte a láztól csillogó szemekkel, miközben csúnya köhögések gyötörték.
- Most itt vagy velem kincsem. Itt vagy velem… - mondta és újból magához ölelte a kislányt.
Shila csendesen nézte az ölelkező férfit és a kislányt és egy apró kis könnycseppet törölt le az arcáról. Összeszedte magát és az ajtóra koppintva belépett a szobába.
- Uram! Omak mondta, hogy ha felébredne, ne hagyjam felkelni önt. A sérülése…
- Nincs semmi bajom. – vágott közbe Lork, majd visszafordult Lilien felé. – Nagyon szeretlek! Most aludj hercegnőm! – mondta és betakargatta a kislányt.
- Én is szeretlek apu! Álmodj szépeket! – mondta Lilien a vékony hangján és Lork a fekete haját arrébb sodorva egy hatalmas puszit adott az arcára.
A férfi nehézkesen felállt és egy pillanatra megingott, de megtalálta az egyensúlyát. Nézte egy pillanatig az oldalt fekvő Lilient, amint egy rongybabát szorított magához, majd elindult kifelé.
- Shila, egy kancsó bort hozzon a könyvtárba. – suttogta a szolgálólánynak, ahogy elhaladt mellette.
- De uram! Omak azt mondta…
- Nem érdekel mit mondott. – vágott ismét közbe és kilépett a szobából. Feje zúgott és homlokán a sérülés a kötések alatt égett, de a történtek túlságosan felzaklatták.
A könyvtárban lévő puha székben ülve Lilien szavain gondolkozott.
- Anya mondta, hogy ne féljek. – idézte fel a mondatot Lork. – Bárcsak én se félnék egyetlen Neliahám. - A fakancsóból pedig szép lassan csorgott a vörös folyadék a kupába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16
Összes: 26
Jelenlévők:
 · SunVice


Page generated in 0.0422 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz