Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 26.

, 328 olvasás, Mona , 2 hozzászólás

Ezerszín

- Nem tudok lélegezni - suttogtam az ablak felé.
Tamás még várta volna, hogy folytassam, de nem volt mit folytatni. Lassan egy hónap telt el és én még mindig csak ezt a pár szót bírtam kipréselni a tüdőmből. Ránéztem. Könnyben úsztak zöld szemei, akárcsak az enyémek. Próbálta titkon elpislogni, miközben újra az ablak felé fordultam.
- Dehogynem – szólalt meg.
Előttem ült, fehér köpenyben a belgyógyászat egyik kezelőjében. Ott, ami Ádi második otthona volt. Akárhányszor benyitott valaki, őt vártam. Még akkor is, ha tudtam, ő már sosem fog benyitni.
Felálltam és felé fordultam.
- Nem kapok levegőt!
Ő is felállt és magához húzott.
- Dehogynem...
- Nem tudok! Értsd meg, hogy nem tudok lélegezni nélküle! - zokogtam a fehér köpenyére.
- Szeretném, ha holnap is bejönnél suli után!
Elhúzódtam tőle és zihálva néztem a szemeit.
- Nem bírok itt lenni! Tele van az épület a lábnyomaival!

Akkor hirtelen kinyílt az ajtó. A levegő a gyomromba szorult, elviselhetetlenül fájt mindig a második másodperc, amikor újra és újra rádöbbentem, hogy Ádi nem lehet az.
- Bocs!
Zsolti volt.
- Kint várlak, jó? - kérdezte.
- Jajj, ne! – kezdtem nyafogni – Sehova nem akarok menni!
- Oké, akkor elviszlek „sehova” - sóhajtotta, majd magunkra hagyott.
Miután becsukta az ajtót, lehuppantam a padlóra. Tamás mellém.
- Ez mi volt? - kérdezte.
A szemébe néztem és bátortalanul megfogtam a kezét.
- Mindannyiótokról ő jut eszembe – sóhajtottam.
- Tudod, hogy Ádi olyan volt nekem, mintha a fiam lett volna. És te, Norci. Te pedig, mintha a saját lányom lennél – mondta megsimítva a könnytől ázó arcomat.
Felugrottam és zihálva tépni kezdtem a pulcsim nyakát.
- Én ezt nem bírom! Nem tudok lélegezni köztetek! Itt vagytok... itt van mindenki, csak ő nincs, aki a világom volt!
Tamás is felugrott, és ahogy közel lépett, én hátrálni kezdtem.
- Nem tudok úgy tenni, mintha semmi... én... én – fuldokoltam –, én nem tudok veletek beszélni. Úgy sajnálom! - zokogtam lihegve, majd kirontottam az ajtón.

Arany szikrák közül lépett felém Zsolti a fekete folyosón. Két keze a csípőmet tartotta. Mondott valamit, majd még valamit, de mindent ellepett valami fojtogató köd-massza. Futnom kellett, ki a szabad kegyetlen téli ég alá.
A kórház terét övező utcalámpák bronz hópelyheket szórtak ránk. Az ég átkaként csillogott köztünk a rettenetes szerelem, ami a bátyám életébe került.
- Kicsi... - kapta el alkarom Zsolti, majd maga fele húzott.
- Mi van? Mit akarsz tőlem? - rivalltam felé.
A tér üres volt. Ragyogott a hókristálytól és némán kongott. Még sosem vágytam jobban a halálra, mint akkor. Még sosem fájt jobban a Zsolti iránt érzett végzetes vonzalom, aminek akkor ott véget kellett vetnem.
- Csak... - habozott, barna szemei borostyánként csillogtak a fényben – Haza viszlek.
És akkor ki kellett mondanom azt, amibe egy hónapon belül másodszor is belehaltam.
- Szakítani akarok.
- Nem! - vágta rá és az ölelésébe húzott – Szeretlek téged!
Elhúzódtam tőle, de nem bírtam a szemébe nézni többé.
- Pont ezért. Mint Rómeó és Júlia... – jutottak eszembe a bátyám szavai – Az átok csókja...

Anyámék még ekkor sem jöttek vissza. Azt sem tudtam, hogy megkapták-e a gyászhírt, hogy anyám nem ölte-e meg magát azon nyomban, amint megtudta, hogy az élete értelme halott.
Zsolti kérte, hogy költözzem hozzá, de nem tehettem. A bátyám abban a percben halt meg, amikor először és utoljára szeretkeztünk Zsoltival. Többé nem lehettünk együtt. Engedte, hogy a házunkban maradjak... vagyis nem volt más választása. Most, hogy már nem felügyelt a bátyám sem, azt csináltam, amit akartam és ebbe senki sem szólhatott bele.
Heroin. Annyi volt, amennyit csak akartam. Megtaláltam Ádi szobájában anyám drog-készletét. Ismét boldog lehettem. Újra a bátyámmal lehettem, olyan valóságot teremthettem magamnak, amilyet csak akartam. Ébredés után pedig újra és újra álomvilágba lőttem magam. Csíkokat szippantva vagy cigivel. Senki nem akadályozhatott meg semmiben még akkor sem, ha fiatalkorú voltam. Hiszen Ádi halálával én voltam az, akiből császárnő lehetett volna, ha a világ egyik része a saját uralma alá döntötte volna a másikat.
A városunkat lezárták. Az egész világból ennyi, egy kis burokba zárt rész maradt. A város, a falu és azon túl a mi kis birodalmunk. A fegyveres határ meghúzásával mindennél jobban vágytam a szabadulásra, arra, hogy valaki szíven lőjön. De nem lehetett. Amerre csak néztem, katonák bámultak. A kapumnál, a ház mögött Zsolti, és bárhova próbáltam menni, úgy követtek, mintha mágnesként vonzottam volna őket. Persze próbált bejutni hozzám Tamás, Ferenc Atya, Janiék, de senkit nem engedtem be. Készültem a halálra, de valahogy nem sikerült sehogy sem túllőnöm magam. Még ez sem sikerült.

A tavasz első napsugarával végre úgy döntöttem, hogy kilépek újra a múlt ösvényére. A házunk mögé, amely egy kilométeres távval kötött össze Zsoltival. Minden port beleöntöttem a wc-be, amit napokig tartó hányás követett. Az életundorom végül drog-undorba csapott még akkor is, ha halálosan függővé váltam. Bezártam Ádi szobáját, majd a bejárati ajtót is, és elindultam hátra.
Körülbelül a telek felénél állt ő. Fekete garbót viselt és dohányzott. A haja karamell-szín sávjait kese szőkévé színezte a tavaszi fény. Járásom határozott volt. Egy másik életből léptem felé. Éreztem, hogy többé nem vagyok már tinédzser, csak egy nő, aki készen állt új életet kezdeni, egy egész másikat. Készen álltam elindulni és részt venni abban az életben, amelyet a sors írt elő számomra.
- Szia!
Ez az egyszerű szó két hónapnyi hallgatás után szólt újra hozzá. Válaszként halványan mosolygott felém, majd beleszívott a cigijébe.
- Adsz egyet? - kérdeztem és közel léptem hozzá.
Elnevette magát.
- Felnőttél – sóhajtotta és felém nyújtotta a dobozt, majd tüzet gyújtott.
- Itt találkoztunk először – kezdte -, feküdtél a földön és... - szava elakadt, majd az elhajított csikk után nézett, aztán újra rám – Nem gondoltam volna, hogy valaha kijössz onnan a két lábadon. Gondolom, fogalmad sincs, hányszor voltam bent melletted, mikor azt hittem, meghalsz a sok szartól.
Megdöbbenve engedtem le a cigit tartó kezem.
- Befejeztem – mondtam.
- Rendben – bólintott elkomolyodott arccal – Megvártalak.
A csend hóvirág illatot eresztett tekintetünk közé. Mielőtt újra beszélni kezdtem volna, karjával a hátam mögé nyúlva közel húzott magához.
- Csss... csak lassan. Nem kell semmit sem tenned, többet mondanod. Majd holnap. Szép lassan, mert nem lesz könnyű... - mondta.
Magához szorított és hosszú, nagyon-nagyon hosszú ideig nem mentünk vissza a házamba. Így hát, akaratlanul is, de végre valóban összeköltöztünk.

Az élet ismét élhetővé vált. Napokat szeretkeztünk végig. Az ágyban, a kandalló előtt a földön, a mezőn, a kádban. Földön, vízben, levegőben. S közben mindvégig ott dübörgött bennem anyám egyre közeledő düh-hurrikánja. De éltünk mint carpe diem, lerázva láncaimat a szerelemben.
Újabb hónap telt el úgy, hogy fogalmam sem volt, mi dúl a világban, mennyországunk fegyverrel őrzött határain túl. Talán nem is érdekelt, talán rettegtem még csak gondolni is rá. Aztán egyik este Zsolti karjaiban fekve simogatva meztelen testét újabb lépésekről szeretett volna beszélni.
- Tudod, nagyon szeretnének már látni – kezdte, miközben simogatta meztelen hátam – És tudom, hogy hiányoznak már neked is. Ferenc Atya, hm? - feljebb húzott, hogy a kanapé tartsa a hátunkat.
Rám terítette a barna kockás pokrócot és szemeivel a tekintetemet kereste.
- Tamás, Dávid haverod, Janiék...
- Tudom – válaszoltam – Sokat gondolok rájuk. De, nem maradhatna minden így? Csak mi ketten a világ ellen? - mosolyogtam fájdalmasan.
- A világ mi vagyunk, Királylány – mondta, majd ismét magához húzott.

Másnap reggel Zsolti kirakott a templomnál, majd tovább indult dolgozni. Ahogy álltam a magas, súlyos kapu előtt, úgy éreztem, mintha évek óta nem jártam volna itt. Azt hiszem mégsem lett volna erőm benyitni, de a kapu egyszer csak magától nyílt ki előttem. Percekig álltam ott megdöbbenve, amikor végül Dávid lépett ki rajta.
Tisztes távolságban állt meg előttem, arcán közöny tükröződött felém.
- Részvétem Ádám miatt – mondta végül, mire könnyek szöktek a szemembe és úgy éreztem, mégsem állok készen kilépni a világba, még akkor sem, ha az jelenleg eléggé behatárolt.
Bólintottam, majd hátat fordítva távolodni kezdtem. Haza kellett mennem.
- Várj! - kiáltott utánam és hallottam, ahogy futólépésbe kezd – Norci!
Könnyes arccal fordultam felé, de nem tudtam a szemébe nézni.
- Gyere be, kérlek! - mondta.
- Képtelen vagyok! - sírtam el magam, majd tekintetem beleveszett a rég nem látott fekete szemeibe.
- Annyira hiányzol – motyogta, amitől még jobban dőlni kezdtek a könnyeim.
- Megölelnél? - kérdeztem, amitől szinte zölddé sápadt az arca.
Hezitált néhány másodpercig, majd két karja, mint kiszáradt faág kulcsolt körbe. Kis ideig tűrtem a kínos közelségét, majd hozzábújtam és megöleltem úgy, ahogy a normális emberek teszik. Mozdulni sem mert és levegőt venni sem, úgyhogy gyorsan elengedtem.
- Köszi. Tudod, hogy én nem vagyok olyan ölelkezős, mint ti – hebegte, mire arcomon átfutott egy halvány mosoly.
- Tudom – válaszoltam. Kínos csend ült közénk.
- Majd egyszer – kezdte tétován -, talán megérted, miért történt mindez.

„Hogy miért történt mindez” - ismételgettem magamban Dávid bigott szavait. Felnéztem a templom csúcsára, ahol az óriás kereszt a Nap szívébe szúródott – aranysugarakat vérzett a tavaszi kék ég. Ahogy vakulásig bámultam a ragyogó kegyetlen keresztet, belém villant a gondolat: pontosan emiatt a mondat miatt nem akartam még emberek közé menni.
Tekintetem Dávid arcára döntöttem.
- Mi oka lehetne, nagyokos? - sziszegtem felé – Az életét a tanulásra tette fel, aztán meg arra, hogy olyan idiótákat gyógyítson, mint például te, aki szerint van értelme a halálnak! Annak, hogy meghalt! - ordítottam rá.
Meg sem rezzent. Néhány pillanatnyi hallgatás után ugyanazzal a közönnyel folytatta.
- Hova tűnt az önzőséged? Most jó hasznát vennéd.
Összeszorítottam az ajkam, majd sűrűn bólogatni kezdtem felé.
- Bármikor meghalnék, ha azzal visszaadhatnám az életét!
- Igen, tudom, hogy nagyon próbálkoztál a kábítószerrel – motyogta felém közömbös tekintettel.
- Sajnos nem sok sikerrel – vágtam rá.
- Pedig ha tudnád – Szemében felgomolygott a szokásos ében sötét -, hányszor csattant defibrillátor a mellkasodon...
Megborzongva álltam előtte, és torkomon akadt a lélegzet. Lassan rázni kezdte a fejét, közelebb lépett és folytatta.
- Gondoltam, hogy a szőke herceg erről semmit nem mesélt – szeme feketesége magával ragadt és teljes mélységemig belémtúrt – De nem fog tudni megvédeni, Norci!
Félrenéztem, és szememben az újra gyűlő könnyfüggöny megrezgette a tavasz templom kertjét. A szemem sarkából láttam, ahogy figyel. Szobor-mozdulatlansága kezdett bennem elfagyasztani minden szimpátia szikrát, ami csak valaha felderengett iránta. Szavai újra magához vonzották tekintetem.
- Isten addig fog büntetni, ameddig meg nem térsz!
- Hát akkor tudod, mit? - hirtelen torkomba tolult a létgyűlölet csontmaró sava – Rohadjon meg az a kurva isten! És nyugodtan megrohadhatsz te is vele...

Ferenc Atya lépett ki a templom kapun, de nem éreztem bűntudatot a kinyilvánított haragom miatt. A tavasz szíven szúrtan terült el szemem zöld mocsarában – ahogy az Atyára villantottam tekintetem. Ő megrezzent, majd a bal kulcscsontjához kapott. Dávid odarohant hozzá, miközben félájultan csuklott a kilépőről a zsenge hóvirágok közé.
- Most is áldod az istent, Dávid? Most is? - üvöltöttem felé.
Ferenc Atya elterülő teste körül szélvihar kezdődött, s fekete esőfelhők tolultak a tavaszi Nap elé.
- Hagyd abba, Norci! Hagyd abba! - sírta el magát Dávid, miközben az Atya szürkülő arcát és nyakát babrálta.
Odarohantam és combom minden erejével belerúgtam a térdelő fiúba. Elesett, majd rettegő szeme lentről figyelt.
- Te hülye idióta! - ordítottam rá – Szívrohama van, hívd a mentőket!
Dávid berohant a templomba, én pedig letérdeltem az Atya mellé. Halálra vált arca halkan hörgött felém.
- Semmi baj, Atyám! Nem lesz baj! - suttogtam, majd ahogy remegő ujjaimmal verejtékes arcához értem, elvesztette az eszméletét.
- Dávid! - sikítottam a templom felé.

A mellkasom a torkomba ugrott, ahogy vártam bentről a választ. A másodpercek hosszú haldoklós perceknek tűntek. Tekintetem újra az Atya ájultan sápadt arcára fordítottam.
- Atyám! Ha meghal itt nekem, esküszöm, megölöm!
De nem jött válasz. A templom is magába zárkózott, és Ferenc Atya sem mozdult.
- Jól van, jól van – nyugtattam magam és próbáltam lenyelni a rettegésemet.
De csak nyeldekeltem, a gombóc bekövült a nyelőcsövem egész hosszába.
- Oké... szóval mi kell az élethez? - mormoltam magam elé. - Levegő! - jutott eszembe, majd közel hajoltam az Atya arcához, és figyeltem az orrát, hogy mozdul-e.
Arcomat egészen az orrcsúcsához toltam és összeszorított szemekkel reménykedtem, hogy érezzem a kilélegzett levegőt a bőrömön, de semmi. Fejemet felkaptam, majd tüdőm minden levegőjét belefújtam az orrába.
- Mit művelsz? Megölöd! - rohant oda Dávid és félrelökött.
- Ennél már nem lehet halottabb! - löktem vissza, majd újra belefújtam az orrába.
- Megölted őt! - kiáltotta.
- Dugulj már el! Nyomkodd a mellkasát! - szóltam rá, majd újra fújtam.
- Mi? Hogy? Én nem tudom, hogy kell!
- Miért, én talán igen?! - rivalltam, majd találomra egyik kezemmel nyomva a másik tenyeremet, pumpálni kezdtem a mellkasát. - Fújd akkor a levegőt te! Levegő kell és szívmozgás!
- Inkább várjuk meg a mentőket... - nyivákolta Dávid.

És akkor a tenyerem alatt egy hatalmasat roppant Ferenc Atya mellkasa. Az egész karom lezsibbadt. Akkor már biztos voltam benne, hogy eddig nem, most biztos, hogy megöltem őt.
- Ugye, én megmondtam – kezdett Dávid dünnyögni, de szavai már nem jutottak el hozzám.
Ránéztem és egyszerre csak tudtam. Meghalt. Akármit is teszünk, meghalt.
- Folytassuk – suttogtam Dávid felé, majd újra fújtam és nyomkodtam.
- Te meg vagy huzatva, Norci! Csak még jobban széttöröd a mellkasát! - nyafogta, de már mindegy volt...
Amikor a mentősök megérkeztek, már én is sírtam. Addig nem lehetett, mert nem maradt volna levegőm az Atya tüdejének. Zihálva gurultam a hátamra, és Ferenc Atya mellett fekve bámultam, ahogy a két mentős mellé térdel. Miközben a nyakát tapogatták és oxigén maszkot tettek az arcára, lopva megérintettem a földön heverő kezét. Forró volt. És akkor egyszer csak kinyitotta ráncokkal ölelt szemeit. Felkönyököltem, majd abban a másodpercben a karomban érzett fájdalom újra a földre lökött. Akkor jutott eszembe a horzsolás, amit akkor szereztem, amikor Dávid ellökött.
- Norci! Hé! - és akkor hirtelen Dávid hajolt hozzám közel. - Van pulzusa, van pulzusa! - mosolygott, amennyire tőle azt a furcsa grimaszt annak lehetett nevezni.
- A lány vérzik – fordult vissza az egyik mentős.
- Ő Nora, Ádám húga – mondta a másik, és mire feleszméltem volna már engem is beraktak a mentőbe, Ferenc Atya mellé.

Egy szót sem bírtam szólni. Még lélegezni sem mertem. Csak néztem a fáradt szemeit, ahogy engem figyel. Közben valamelyikük bekötötte a karom és vénán szúrt a faktorral. Az elmélyült csendben akkor közel hajoltam az Atyához és a kórházig folyamatosan a „Mi atyánkot” suttogtam neki.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16
Összes: 35
Jelenlévők:
 · PiaNista


Page generated in 0.0396 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz