Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Reményt vesztve 1 rész

, 214 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

I. Fejezet
Hívatlan vendég

Egy penge szállt el az arcom előtt, mire dühödten szúrtam vissza a velem szemben álló idegen férfira. A kezemben lévő hosszú lándzsa könnyedén érte el a támadómat és a szálkás penge átszaladva az alhasán kiszakította az oldalát. Lendületem vitt tovább és társaimmal együtt összecsapódtunk az ellenséges egységgel. Összeszorított foggal tartottam zsibbadó bal kezemmel pajzsomat, amin kemény ütések csattantak, miközben előretartott lándzsám élő húst keresett. A mellettem lévő bajtársam egy nyílvesszővel a fejében hanyatlott a porba és hiába állt más a helyére a rohamunkat megtörték. A lándzsát elengedve hosszúkardom kiröppent hüvelyéből és az ellenség szétzilált soraiba vetettem magamat. Körülöttem mindent betöltött a fájdalmas kiáltások, a haldoklók ordítása és a fém sírása. A fércelt bőrvértemet több helyen átvágták és apróbb vérző nyílások tarkították a testemet, de nem álltam meg. Nem tudtak megállítani… Fémpajzsom ütése nyomán fogak repültek a levegőbe, miközben kardom egy torokba fúródott. Láttam, ahogy a férfi, a nyakához kapott és hörögve térdelt a földre. Egy hatalmas buzogány ütése éppen, hogy a pajzsomon csattant fejem helyett. A támadó belsőségei viszont a földet áztatták, ahogy a magasba tartott pajzs alatt kardommal keresztülsuhintottam, átvágva a fémszemeket és a puha hasfalat.
A csatát úgy látszott megnyerjük, de ekkor sűrű fekete felhő takarta el az eget és a halálos eső éles suhogással csapódott le ellenségre és barátra egyaránt. A magasba emelt pajzsomon fémes kongással kopogtak a nyílvesszők és hátrálni kényszerültem. Hullákon és haldoklókon botladoztam keresztül, miközben láttam a nyílzáporban összerogyó társaimat. Egy nyílvessző hegye éppen csak súrolta vádlimat és futottam, amennyire csak tudtam. Csak futottam… futottam…

Lork del Valdon naplójából

A harmincas éveiben járó férfi izzadtan riadt fel álmából és zihálva vette a levegőt, amíg rá nem jött, hogy hol van. Ahogy egyre lassabban vette a levegőt és kezdett megnyugodni, a sötét félhomályban a szobája kezdett kibontakozni. Az ismerős baldachinos ágyban feküdt és a puha, meleg takaró takarta testét. Ahogy megmozdult, mellette egy fedetlen női alak moccant meg és oldalra fordulva csak a háta ívének tökéletességében gyönyörködhetett. A párnára omló, dús fekete haja, egy másik emléket hozott fel számára és a felesége törékeny és finom vonásait látta maga előtt. A sötét szemek a porcelán fehér arcból tekintettek rá mosolyogva és az élettől telt piros ajkak kacérkodva nyíltak szét, ahogy a nevét mondták.
- Minden rendben uram? – hallotta hirtelen a kérdést és a meztelen szolgálólány felé fordult az ágyon.
- Igen! – lehelte a férfi és kipattant az ágyból. – Fogd a ruhádat és takarodj innen! – csattant fel hirtelen.
- De uram! Lork úr!
- Tűnj… a szemem elől! – sziszegte Lork del Valdon és az ablak felé fordulva várta meg, amíg a fiatal szolgálólány sírva kapta fel a ruháit és szaladt ki a szobából.
Egyedül maradt a helyiségben sötét gondolataival és álmának töredékeivel együtt. A hatalmas kastély felső emeletén lévő díszes szobájának az ablakán, a farolók kitárultak és a hideg levegő a párkányon felgyülemlett hódarával együtt áramlott be. Lork testén apró vízcseppek gördültek le, ahogy a finom hó megolvadt és a férfi a hidegtől libabőrös lett. Vacogó fogakkal támaszkodott meg a párkányon és lehelete páraként gőzölgött ki a szabadba. A kastély alatt elterülő havas táj pedig a fent ragyogó hold fényében ezüstös kéken csillogott.
- Neliah… Istenem! – suttogta és könnyei meleg forrásként törtek fel barna szemeiből. – Miért? Miért ragadtak el tőlem? – zokogta, de választ nem talált és nem is kapott, mint már oly sokszor. Ahogy megfordult a lába egy üres kupába ütközött és a kiömlött fűszeres bor illata megcsapta az orrát.
A férfi összeszedte magát és magára kapott egy sötét nadrágot és egy szőrmés kabátot. A kastély felső szintjén senki nem zavarta meg és így feltűnés nélkül jutott át a szürke kőfolyosón a szemközti szobába.
Gyengéden nyitotta ki a faajtót és óvatosan zárta be maga mögött, ahogy belépett. Meztelen lábai szinte semmilyen zajt nem ejtettek, amint a szoba közepén álló ágyhoz lépett. Egy pillanatra megállt az ágyban szuszogó kislány felett és megcsodálta szépségét. Mintha a feleségét látta volna benne. Fehér bőrét az arcát keretező sötét hajzuhataggal, a mindig mosolygó szemekkel és piros ajkakkal. Ez maradt Neliah után, egy gyönyörű kislány. Egy törékeny és csodálatos teremtés.
Lork csendesen ült le a földre az ágy mellé és gondolatai ide-oda jártak, amíg a feje lassan az ágy szélére nem esett és elaludt.

- Apa! Ébresztő! – hallotta Lork a vékony gyermekhangot. – Ébredj már! – hallotta ismét és apró kezek rázták meg a vállát.
- Hagyd édesapádat, biztosan kimerítő éjszakája lehetett. A tél nagyon sok munkával jár és tudod, apukád sokat dolgozik. – hallotta Lork egy idős férfi hangját.
- De azt ígérte, hogy ma vele mehetek majd a forráshoz.
- Semmi baj Omak, már fent vagyok. – emelte fel a fejét Lork az ágy széléről. – Igen drágaságom. Megvizsgál Omak bácsi és elviszlek. Jó? – nézett az ágyon hálóingben lévő angyali kislányra.
- Köszönöm apu! Te vagy a legjobb apuka. – mondta és apró kis kezeivel közrefogta borostás arcát a férfinak, és a homlokára egy hatalmas puszit nyomott. – Omak bácsi igyekezz, olyan rég mozdultam már ki. – ragyogott a gyermek és örömében az ágyon ülve rugózott.
- Mindjárt angyalom, csak leteszem ide a táskámat. – mondta Omak és Lork félreállva az útból, átengedte a helyet az idős gyógyítónak.
- Hmm… - vette el a kezét a kislány homlokáról. – Sajnos ágyban kell maradnod kis hercegnő.
- Neem… - tört ki a gyermek és ajkai sírása torzultak. – Apa?
- Tudod, ezt már megbeszéltük Lilien, amit Omak bácsi mond, azt kell tenni. – válaszolta Lork és a kislányból kitört a zokogás.
- Uram, ezt meg kellene innia neki. – nyújtott az idős férfi egy fémkupában valami furcsa kinézetű, szúrós szagú folyadékot.
- Ez használni fog? – kérdezte Lork aggodalommal telve.
- Reméljük, hogy a lázát leviszi, de a fájdalmait enyhíteni fogja. – válaszolt Omak.
- De most olyan jól néz ki. – mondta elkeseredve a férfi.
- Igya meg és beszélnünk kell. Odakint. – nézett rá komolyan Omak.
- Kicsim, gyere meg kell ezt innod. Ha megiszod, annál előbb tudlak majd elvinni magammal. – próbálkozott Lork és Lilien szipogva átvette a kupát.
- Ez borzasztó! – köhögött fel és elfintorította kipirosodott arcát.
- Tudom kincsem, de meg kell innod mindet. Ettől jobban leszel, ígérem. – mondta a férfi és nézte, ahogy Lilien megitta az utolsó cseppet is. - Tudtam, hogy menni fog. Az én bátor kis hercegnőm vagy! – mondta kacsintva Lork és betakarta a lányt.
- Mond el anyának, hogy imádkozok hozzá. – szipogta még Lilien.
- Elmondom. Pihenj kincsem és mindig hallgass Omak bácsira, bármit mond. – mondta a férfi, majd egy puszit adott a lány arcára és intett Omaknak, hogy menjenek.
Amikor kiléptek a szobából, Omak megvárta, amíg becsukódott az ajtó és aggodalmasan csóválta meg a fejét.
- Nem fogok hazudni önnek uram! A lánya nagyon nincs jó állapotban. A láza egyre nagyobb és már reggel is nem csak este. Jó ideje szolgálom már a Valdon házat, mint gyógyító és rengeteg betegséggel kellett már szembe néznem, de ilyennel még nem találkoztam. A lány teste gyenge amióta megszületett, mintha démonok szipolyoznák az életerejét. Azt kell, hogy mondjam, hogyha nem sikerül levinni a lázát, akkor csak Antohban irgalmában reménykedhetünk.
- Tennie kell valamit! Gyógyítsa meg! – kérlelte Lork kétségbeesetten.
- Nem tehetek semmit érte. A gyógyfüvek is túl drágák, a tél pedig nagyon kemény idén.
- A pénzzel ne törődjön, csak mentse meg.
- Mindent megteszek uram! – válaszolt Omak és táskája szíját átvetette a vállán. – Be kell mennem a faluba, hogy újabb füveket vegyek és ellássam az ottani embereket is.
- Rupert ellátja annyi arannyal, amennyivel kell. Csak siessen vissza! – mondta Lork és otthagyta a gyógyítót.
A férfi a saját szobájába igyekezett és leült az íróasztalához. Kinyitott egy fekete borítású bőrkötésű könyvet, aminek az oldalai üresen álltak.
Gyengéden simított végig a naplón és egy tollat vett a kezébe. Az asztalon lévő tintába mártotta és a fekete cirádás betűk sercegve jelentek meg a finom papíron. … csak futottam… futottam… záródtak a sorok és a toll megállt a levegőben.
- Teljesen megőrültem… - mondta magának és felállt az asztaltól. Felvette a csizmáját és egy melegebb ruhát.
Végig haladt a kőfolyosókon és mindenfelé ráköszönő szolgálók álltak el az útjából. Ahogy leért a földszintre egy hatalmas termen vágott keresztül. A falakat díszes szőnyegek, zászlók és festmények díszítették. A karzatot tartó oszlopokon aranyozott gyertyatartók álltak és a magasból csicsás mécsesek lógtak csillárként összekovácsolva.
- Rupert! – kiáltott egyet Lork és a bál és fogadó teremnek használt csarnokban visszhangzott a hangja. – Rupert!
- Igen uram? – lépett ki az egyik oszlop mögötti ajtóból egy középkorú férfi.
- Ellátta Omakot? – kérdezte a férfi.
- Igen uram, egy teljes egész aranyerszénnyel.
- Helyes. Kimegyek a forráshoz. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejemet. – mondta Lork és nyúlt a kilincsért, amikor Rupert hangja megállította egy pillanatra.
- Lork úr, el ne felejtse a vívást. Drayh Igras várni fogja önt.
- Ahh… teljesen elfelejtettem. Köszönöm Rupert! – mondta Lork a komornyiknak és kilépett a havas udvarra.
A szél erősen csapott le fekete medve bundás kabátjára, amelyet drága pénzért vásárolt egy igazi mesterembertől. Minőségi csizmája pedig könnyedén süppedt bele a fehér hóba és nem ázott át, mint a pórnép lyukas cipői.
- Jó reggelt Lork úr! – kiáltotta oda Timon, a fiatal lovász. – Hozzam Vándort?
- Nem, gyalog megyek ki a forrásig. – válaszolt Lork és kilépett a kastély udvarát körülvevő kőkerítésen. A szűz hóval borított táj gyönyörűen terült el ameddig csak ellátott. A fák és a bokrok fehérbe öltöztek, az úttal párhuzamos kis patak pedig majdnem befagyott. Csak középen csordogált egy kis víz, küzdve a természet jeges erőivel.
Lork letért az útról és a patakot követve elért egy sziklákkal körbevett helyet. A gőzölgő meleg forrás itt tört magának utat a föld mélyéről és birokra kélve a hideggel táplálta a kis patakot.
A férfi megállt a két ujjként az égbe meredő szikla tövében és a csobogó vizet nézte. A felesége imádta ezt a helyet. Minden napot itt kezdett és mióta meghalt, Lork is reggelente kijött ide.
- Neliah… drágám, egy semmi vagyok nélküled. Segíts a kislányunkon. Oh, istenek segítsetek rajta. – suttogta az égbe markoló szürke sziklák között.
Pár pillanatig szótlanul állt és imádkozott, majd mélyet sóhajtva elindult vissza a kastélyba. A nem messze lévő hegyek búskomoran nézték amint eltűnt a kőkerítés mögött.
- Lork del Valdon! Köszöntöm ezen a frissítő reggelen! Készen áll egy kis testmozgásra? – hallotta meg Drayh Igras eltéveszthetetlen hangját. A férfi vékony és szikár testalkatú volt, de kardtudása a legnagyobbak közé emelte. Egyszerű és lágy stílusa közkedvelt volt a nemesek körében. A Baraadheikből származó férfi toroni volt, de ez szerencsére senkinek nem okozott problémát. Egyedül talán Marius Benen nem szerette a férfit, a nagydarab zsoldos, aki most is csendesen méregette, miközben hatalmas pallosát élezte a kovácsnál. A köznép csak a Hóhérnak gúnyolta ormótlan fegyvere és hideg könyörtelen viselkedése miatt.
- Készen Drayh! – válaszolt Lork és elkapta a felé hajított fakardot.
- Uram! Megtanítom én harcolni, igazi fegyverrel. Nem olyan fogpiszkálóval. – szólt oda Marius és gyengéden simított végig szeretet pallosán.
- Egy leckének ez is megteszi. – mondta Drayh. - Ne hallgasson olyanra, akinek nagyobb a fegyvere, mint az esze. A vívásnak művészete van, szépsége és nem esztelen vagdalkozásból áll.
- Megmutatom én neked toroni, hogy mi az én pengém szépsége! – morogta Marius, majd Lork felé fordult. - Nekem is van egy leckém Lork. Sose bízz olyanban, akinek a nyelve olyan éles, mint a mérgezett penge.
- Ha befejeztétek a szóbeli vívást, akkor talán el is kezdhetnénk. – szólt oda Lork, majd megsuhintotta párszor a fakardot maga előtt. – Már kezdek fázni.
- Akkor készüljön, remélem emlékszik arra, amit a múltkor tanultunk. – állt küzdő állásba Drayh.
- Remélem… - mondta Lork, és a fakard hegye a szeme előtt remegett a levegőben. Még gondolkozni sem volt ideje, nem, hogy reagálni a toroni szökkenő szúrására.
- Ébredjen! Figyelje a mozgásomat, az egész testemet. A lábaim helyezkedését, a súlypontot, a kardon lévő fogásomat, a szemeimet és készüljön fel előre itt. – mondta Drayh és a saját fejére mutatott. – Na, gyerünk, próbáljuk meg még egyszer. Figyeljen és az elméje magától reagálni fog, ha sokat gyakorolja.
- Rendben, gyerünk. – mondta Lork és feszülten figyelte az előtte álló fekete köpenyes, bélelt ruhába öltözött férfit.
A kard szintén előre lendült és Lork egy mellső hárítással próbálkozott, de elkésett. A fakard későn csattant a másikon.
- Semmi baj. Még egyszer. – mondta Drayh és újból felvette a küzdő állást.
A mozzanatot még párszor begyakorolták, majd átvették az összes egyszerű blokkolási technikát. Egy óra telhetett el, amikor Marius megelégelve felállt a kovács nyitott műhelyéből.
- Ez borzasztó volt főnök! – jegyezte meg Lorknak, ahogy elment mellettük és belépett az udvaron lévő kaszárnyába.
- Igaza van. Nem való ez nekem Drayh. – mondta Lork és csalódottan dobta a fagyos földre a fakardot. Ekkor a kapuból valaki tapsolni kezdett.
A két férfi a jövevényekre nézett és mindketten felismerték a Baraadíh tartományból érkezett del Rogulh család színeit.
- Holnap folytatjuk uram! – mondta Drayh és összeszedte a fakardokat.
- Rendben! – válaszolt Lork, de tekintete az érkező kis csapatot fürkészte és a tapsoló férfit.
- Pont a legjobbkor érkeztünk Lork. Csak tudnám, mit látnak benned az emberek?! – szólt oda a rozsdavörös ruhába öltözött harmincas éveiben járó, rövid hajú férfi és a lovát megállította a kaszárnya előtt. A mögötte lévő harcosok is egytől egyig megálltak és kíváncsian nézték, hogy mi fog történni.
- Rég találkoztunk Rayn! – lépett elé Lork. – És én is örülök, hogy látlak.
- Igen, pontosan egy éve. A húgom temetésén. Szegény Neliah, ha most látna téged… - mondta a férfi és leszállt a lováról. – A kis Lilien, hol van?
- Fent a szobájában. Nincs jól és az állapota egyre rosszabb Omak szerint. – válaszolt Lork.
- Még mindig nem szereztél egy normális vajákost, csak azt a sarlatánt? Na de mindegy, mivel elhoztam a legjobb mestert, akit találtam egész Abasziszban. – mondta Rayn és egy idősödő férfira mutatott a katonák között.
- Rupert szólt? – kérdezte hirtelen Lork.
- Nem. Csak furcsa pletykákat hallottam, de ezt jobb lenne valami melegebb helyen megbeszélni. Remélem, jut pár falat és puha ágy megfáradt rokonodnak és embereinek.
- Örömmel látlak házamban Rayn. Semmiben nem fogtok hiányt élvezni, azt garantálhatom. A katonáknak ott a kaszárnya, te pedig jöjj velem. – mondta Lork és elindult be a kastélyba.
Sosem szerette Neliah bátyját, de most őszintén örült a férfi érkezésének és a vele érkezett gyógyítónak.
- Szóval, mit pletykálnak? – kérdezte Lork, amint beléptek a fogadóterembe.
- Azt, hogy a del Valdon család feje megőrült és megszállott lett. – válaszolt Rayn.
- Ez nem igaz, magad is láthatod. – mondta Lork és megnyugodva vezette be a férfit a könyvtárban lévő dolgozó szobájába.
- Azt is mondják, hogy nem foglalkozol az emberekkel, akik éheznek, fáznak és betegek.
- Idén nagyon kemény a tél. Ebben semmi különös nincsen. – válaszolt Lork nem törődően.
- Lork! Végigjöttem a falun és tudod mit láttam? Beteg embereket. Alulöltözöttek és alultápláltak. Láttam egy gyereket, akinek a fagy megette a kezét. Lilás feketék voltak az ujjai és sírt volna, ha a könnyek nem fagytak volna az arcára. Mikor voltál egyáltalán az embereid között? – tört ki Rayn.
- Fontosabb dolgom volt! – sziszegte Lork.
- Figyelj rám Lork! Maga az Amalli ház füléig is eljutottak ezek a hírek. Egy küldöttséget fognak küldeni, ha ez így megy tovább. Emelkedj végre ki a bánatból és lépj túl Neliahn. Tudom, hogy a feleséged volt, de nekem pedig a testvérem. Nagy szolgálatot tettél a Nyktalos tartománynak és a Baraadríhnak is, ami viszont kötelességgel jár. Vagyonod van, földed van, emberied vannak. Gondoskodj hát róluk! – fogta meg Rayn a férfi vállát.
- Sajnálom! – mondta Lork és lerázta Rayn kezét. – A lányom haldoklik és mindent megteszek, hogy megmentsem. Őt nem veszíthetem el.
- Azért hoztam a gyógyítót. De ígérd meg, hogy kilovagolsz a faluba.
- Rendben, kimegyek holnap. Amúgy is terveztem már, mert a bányában leállt a munka. – mondta megadóan Lork. – Most ha megbocsájtasz, de szeretnék tisztálkodni és egy kicsit pihenni. Gondolom te is szeretnél megfürödni és lepihenni, mivel hosszú lehetett az út Baraadheikből.
- Obratban voltam, így nem voltunk messze, de egy fürdő valóban jól esne. Gondolkozz el azon, amit mondtam Lork. Emberek élete függ tőled! – mondta Rayn és hátat fordítva kiment a szobából.
Lork egyedül maradt a nagy könyvtárban és a sötét borítású könyvek csak még jobban nyomasztották elkeseredett lelkét.
Lehuppant a kipárnázott székre és csak nézett maga elé. Túl sok volt ez számára egyszerre. Ujjai egy félig telt boroskancsóra fonódtak.
- Hé Drayh, igaz, hogy anyád a baraadi sétányon kínálta magát? – kérdezte Marius borgőzös lehelettel és az asztala körül ülő férfiak harsányan nevettek fel.
- Szeretett sétálni a cirkuszban és nézni a ritka állatfajokat, amelyek között valószínűleg ott volt apád is. – válaszolt vissza Drayh és a székén hátradőlve kortyolt bele a gőzölgő fűszeres felforralt borba.
- Mi az, csak olyan női italt iszol? Itt van igazi bor. Gyere csak nyugodtan ide, tudod, nálam mindig van hely egy toroni számára. – mondta gúnyolódva és a rozsdavörös bőrvértben lévő férfiak felfigyeltek a megjegyzésre, akik messzebb ültek a ropogó kandalló tüzénél.
- Nem vagyok toroni Marius és én vigyáznék arra, hogy mit ejtek ki a számon. – mondta Drayh és a del Rogulh katonáira nézett.
- Ők? Haha… bérenc kis talpnyalói Toronnak és annak a, hogy is hívjáknak… Mondjátok már fiúk! Annak a háromfejű állatnak…
- Én nem tenném Marius! – szólt oda Drayh és a szeme sarkából a Baraadríhieket figyelte.
- Azt majd én tudom hópihe, hogy mit mondok. Elvégre ez Abaszisz és nem a mocskos vérimádó földetek. Ah, igen, megvan Tharr az állatok királya! – mondta fennhangon Marius és az asztalnál harsány röhögés tört fel. – Koccintsunk erre a démon fattyúra! – emelte magasba a boros kupát.
- Semmit nem tudsz rólunk… - morogta maga elé Drayh és hátradőlve figyelte amint a Rogulh katonák felpattantak a helyükről.
- Mit képzelsz magadról féreg? – lépett előre az egyik férfi és keze a kardja markolatára fonódott.
- Ó nézd már? Azzal a kis vacakkal fenyeget. Hé Drayh, még így is nagyobb van neki, mint neked. – röhögött fel Marius.
Drayh nem reagált a férfi szavaira. Látta, hogy már eléggé részeg és már kezdte megszokni páváskodó jeleneteit. A vékony pengéjű rapírjának díszes markolata viszont megnyugtatóan simult kezébe és csak remélte, hogy nem kell közbelépnie.
- Mit akarsz kicsi toroni? – kérdezte szemtelenkedve Marius és felállt az asztaltól a nagydarab férfi.
A történéseket figyelve senki nem vette észre, hogy a kaszárnya melletti kantin ajtaja kinyílt és egy férfira lépett be rajta. Fekete bundája a ráfagyott hótól volt kemény és fekete csizmájával imbolyogva indult meg a tömeg felé.
- Kérj bocsánatot az emberiemtől zsoldos! – mondta a vörös bőrvértes férfi.
- Bocsánatot kérek, amiért engedjük, hogy a mocskos kis talpatokat belénk töröljétek. Mondhatjátok, hogy ti függetlenek vagytok, de tudom jól, hogy belül rothadtok, és azok vagytok, akik voltatok. Toroni kutyák! – lovalta bele magát Marius, egyre akadozóbb nyelvvel.
A rogulhi harcosok vezetője kirántotta a kardját és ekkor egy alak lépett közéjük.
Drayh azonnal felismerte a férfit és villámgyorsan pattant fel a székéből. Marius meglepődve nézte a jövevényt, aki belépett elé.
- Főnök? – kérdezte meglepetten és éppen, hogy el tudta kapni a férfit.
- Mar… Marius mi folyik itt? – kérdezte részegen Lork, amint visszanyerte az egyensúlyát.
- Uram! Jöjjön, üljön le. – lépett oda megfogva Drayh, de Lork kitépte magát a két férfi támogatásából.
- Mulassunk emberek! Verjünk fel… minden hordót! – kiáltotta és észre sem vette, hogy egy ember nem messze tőle kivont karddal állt. – Na! Mi az? Igyunk! Elvégre én állom az egészet! – mondta miközben megtámaszkodott egy asztalon és beleivott egy kupába.
- Marius vidd innen Lorkot! – suttogta Drayh, de a zsoldos rá sem hederített.
- Na, ezt az uraságot szeretem én! Igyunk Lorkra! – zengte Marius és felkapott ő is egy kupát.
Drayh csak a fejét csóválta és a rogulhi család harcosához lépett.
- Ne becsüld alá őt! Nagy a szája akár a kardja, de nem éri meg a vért pazarolni. Holnapra úgyis elfelejt mindent. – mondta mosolyogva a sokat látott harcosnak.
- Mi viszont nem fogjuk elfelejteni! – válaszolta a férfi és a kardja visszacsúszott a hüvelyébe, ahogy megfordult és visszament a sajátjai közé.
- Lork! Meséltem már neked, hogy milyen volt gladiátornak lenni? – kérdezte Marius és a nyakánál átölelte a szintén részeg férfit.
- Egy párszor… - mondta két nyelés közben Lork. A keserű, erős folyadék, amit Marius bornak nevezett, marva folyt végig a torkán. A nagy kortyok után, köhögve próbált meg jobban lenni. – Ezt… nevezed te… bornak?
- Pff… - vonta meg a vállát Marius. – Lehet, hogy ez már nem bor. De erős! – mondta mosolyogva.
- Lork! Vissza kellene jönnie velem a kastélyba. – mondta Drayh, miután elküldött egy szolgálót Rupertért.
- Miért? Éppen… mulatok az embereimmel. – mondta és csak azért nem esett el, mert Marius ölelgette, miközben hatalmasat húzott az erős párlatból.
Drayh megcsóválta a fejét és kiment a kantin elé. A csípős fagyos szél azonnal átfújta ruháját és dideregve állt a hóban. Csak pár perc telhetett el és Rayn jelent meg Ruperttel. A bajvívó látta, hogy Rayn del Rogulh arca izzott a méregtől.
Az ajtót szinte kivágta és amikor belépett, a benti zsivaj hirtelen elhalkult. Mindenki meglepődve nézte a lendületesen belépő nemest.
- Héjj! Mulassatok! – kurjantotta Lork a nagy csendben, majd észrevette Raynt. – Igyál te is rokon! – mondta és a kupáját nyújtotta a férfi felé. Rayn viszont csak dermedten állt és meredten nézte őt.
- Szégyent hozol mindenre! A nevedre, a nemesekre… Neliahra! Mindenre! Egy lezüllött alak vagy, egy részeges senki, aki csak dorbézol, miközben siratja magát. Egy gyenge kis senki! – tört ki Rayn. – Igazak a pletykák rokon.
- Senki? Én? – nevetett fel Lork. – Mulatunk Ryna. – mondta és nyelve kezdett összeakadni. – Az embrimmel vaok, te mondtad, hogy legyek veülk.
- Tudod, milyen nap van Lork? – kérdezte a férfi. – Neliah halálának a napja. Egy éve, hogy meghalt.
- Nelhia… - kezdett volna bele Lork, de Ryan közbevágott.
- Ne merészeld a nevét a szádra venni! Ha nem lettél volna olyan gyenge, akkor még ma is élne. Ha tudnál harcolni, akkor megvédhetted volna őt. De csak egy szánalmas alak vagy, teli arannyal.
- Én nem… - mondta Lork és a férfi szavai késként szeltek lelkébe. A bánatot, viszont hirtelen feneketlen düh váltotta fel és az alkohol tűzként száguldott végig ereiben.
- Emeltess aranyszobrot magadról, a szánalm… - folytatta volna Rayn, de Lork kiszakította magát Marius tartásából és neki ugrott a férfinak.
Rayn könnyedén felmérte a felé ugró Lork lendületét és támadott. Lork del Valdon elméjének egy eldugott részén érzékelte a felé száguldó öklöt, majd egy hatalmas reccsenéssel elsötétült előtte minden.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 23

Page generated in 0.0382 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz