Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vér hull a szirmokra 5. rész

, 244 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

V. Fejezet
Önfeláldozás

… apró kis dobbanás, csengőn cseppenő piros folyadék. Óóó nem bor, nem folyik olyan könnyedén, nyúlik, dermed, ragacsosodik. Tócsába gyűlik szépen és olyan érdekes a felszínén tükröződő mélyvörös torz arc, ami visszatekint reám. Vajon mennyinek kell összegyűlnie, hogy tengerként áradjon és mennyiszer kell pengémnek lesújtania, hogy mindezt megláthassam. A vértengert, a haldoklók sikolyaival és fájdalmával. Ó uram tudom, hogy minden egyes cseppel egyre közelebb vagyok hozzád. Fogadd hát el alantas híved imáit és áldozatait, melyet utoljára tesz meg neked. Az én vérem is a tengeredet fogja gyarapítani és büszkén folyatom majd életem alkonyán. Fogadd az áldozatomat, és fogadd el a véremet! Ó Tharr, a leghatalmasabb! Fogadd el a véremet!

Részlet az ifini mészáros feljegyzéseiből

Az éjszaka csendjét az óvárosban fájdalmas nyögések törték meg és a kis csapat sebzetten botorkált végig az utcákon. Elkéstek, ezt tudták jól. A fiatal nő vérben úszó holteste megfelelően emlékeztette őket erre. Rodrick viszont nem engedte őket csüggedni. A hatalmas paplovag emberfeletti erővel menetelt tovább és éjfekete vértjében, ami vértől fénylett olyan volt, mint egy megelevenedett démoni kopó. Fekete harci ménje, ami egyedül megmaradt a lovak közül több sebből vérzett, de mint a gazdája büszkén lépdelt a sötétben és könnyedén cipelte a járni alig tudó Almar parancsnokot.
Voren dul Harath fejére kötötte a rongydarabot, Jorel Falor a meglőtt vállát fogta és minden lépésnél fájdalmasan sziszegett, ahogy megmozdult a válla a nyílvesszővel.
Egyedül Raquel Mort volt sértetlen és a történteken gondolkozott. Egy arany érmét forgatott a kezében, aminek a széle kiszakította a nadrágját.
- Én megmondtam Almar! Csak a csapdájába sétálunk. – mondta és az érmét kabátja belső zsebébe dugta. – Tűnjünk el és találjunk ki valami tervet ellene.
- Nem! – válaszolt neki röviden Rodrick. – Érzem, hogy a nyomában vagyunk, és nem lehet messze.
- Akkor hagyj itt minket és végezd be a bosszúdat. – förmedt rá Mort.
- Mort! Elkapjuk, együtt! – mondta Almar. – Te mondtad, okos és jól harcol. Szükségünk van egymásra. Még neki is. – nézett a hatalmas paplovag hátára.
- Erre jött végig, érzem. – morogta Rodrick és megszaporázta a lépteit.
- Almar, figyelj! Az a hajó, amit mondtam. Ő süllyesztette el. Ez a férfi mindenre képes és előttem volt mindig egy lépéssel, mint ahogy most is előttünk van. Vonuljunk vissza és gondoljuk át a következő lépést.
- Sajnálom Mort, de megléphet, ha most nem kapjuk el. – válaszolt Almar Mortnak.
- Sosem hallgattál a tapasztaltabbra. – morogta Mort és csendesen követte a paplovagot.
Az óvárost elhagyva a várnegyed utcáira tértek vissza. Éjfél felé közelített az idő és az utcákon nem nagyon mászkáltak már. Aki mégis, az pedig félelemmel az arcán kerülte ki őket.
- Rossz érzésem van. – mondta Almar ahogy feltűnt előttük Rigel del Kalor villája.
- Ott járt bent! – mondta Rodrick és megállás nélkül lépett be az oroszlános kapukon.
Végig siettek a nagy kúriáig és amint beléptek azonnal tudták, hogy elkéstek. A nappalibban a fotelek felborítva hevertek és a márvány padlót vér borította. Három fegyveres őr feküdt vérbe fagyva. Rigel del Kalor messzebb a földön hevert. Láthatóan menekült és a végzet hátulról csapott le rá.
- A gyilkos siethetett, mert nincs levágva a kezei. – mondta Almar, akit Voren támogatott.
- A névjegyét azért itt hagyta. – mutatott Mort a fehér rózsára, ami a nemes hátán pihent.
- Még itt lehet! – csattant fel Rodrick és kezében csatabárdjával elindult az istene által közvetített nyomok után.
- Ezt most már jelentenünk kell a kapitánynak. Egy nemes megölésére fel fognak figyelni. – mondta Almar.
- Mi lesz Rodrickkal? – kérdezte Forel és az ajtóra nézett ahol eltűnt a nagydarab paplovag.
- Mort, menj utána és segíts neki. A városőrségen találkozunk. – mondta Almar és intett Vorennek, hogy mehetnek.
- Tud az magára vigyázni! – morogta Mort, de azért elindult a bosszúszomjas Rodrick után.
Az öreg fejvadász óvatosan suhant keresztül a ház díszes folyosóin és termein. A paplovag követése különösebb nehézséget nem okozott, mert az oldalából csöpögő vércseppek tisztán mutatták az utat. Sokszor csodálta az emberek kitartását és erejét, de tudta jól, hogy ezek nem mindig elégek a győzelemhez. Ezért élt még ő. Ahogy közeledett egy ajtóhoz rossz érzés kerítette hatalmába és Rodrick dühös hangját hallotta beszűrődni hozzá.
Óvatosan lépett a fehér ajtóhoz és lesett be rajta. Legnagyobb meglepetésére a városőrök kék fehér ruháját ismerte fel. Kivont kardokkal vették körbe a hátsó teraszon a vértes férfit.
- Tegye le a fegyvert és adja meg magát! A házat körbe vettük. – szólt oda neki egy tiszti jelzéseket viselő férfi.
- Engedjetek! A gyilkos elmenekül! – szólt ingerülten Rodrick.
- Innen senki nem menekül el! – válaszolt a férfi és ismét felszólították a fegyverének a letételére.
Mort halkan visszacsúsztatta a ramierát a hüvelyébe és mély levegőt véve kilépett az ajtó mögül. Kezeit magasba emelte és ujjait széttárta, hogy lássák nincs nála fegyver. A sétabot csak egykedvűen lógott övéről.
- Almar dun Lorte parancsnok segítői vagyunk. – lépett közelebb a városőrök csoportjához, akik azonnal körbe vették őt.
- A parancsnok itt van? – kérdezte a tiszt kíváncsian.
- Igen, másik két városőrrel sebesülten tartanak jelentést tenni a kapitánynak.
- Helyes! – monda a tiszt, majd a katonák felé fordult. – Vigyétek be őket a városőrségre.
- Én nem megyek be. – mondta a paplovag és erősebben szorította csatabárdját.
- Rodrick, tedd le a fegyvert. Almar majd mindent elintéz. – mondta Mort és ismét engedte, hogy kezeit összekössék.
Rodrick csendesen méregette a városőröket és a lehetőségeken gondolkozott, de a józan esze győzött vérszomján. Engedte, hogy elvegyék a csatabárdját és neki is összekötözték a kezeit.
Gyorsan átnézték a ruháikat és hatan kisérték be őket a városőrségre, a többi ott maradt biztosítani a házat. A két férfi pedig úszva az árral követték fogvatartóikat.
Amint beléptek a városőrségre látták, hogy valami nincs rendben. Túl nagy volt a készültség ahhoz képest, hogy már éjfél elmúlt.
A tiszt bevezette őket a Mort által már ismert kihallgató szobába és nagy megkönnyebbülésére ott találta Almart is a két segédjével.
- Soha nem örültem neked és a két kutyusodnak ennyire. – mondta Mort elmosolyodva, de ekkor egy hatalmas ütést érzett a tarkóján.
- Pofa be! – hallotta még halványan, ahogy hirtelen elsötétült előtte minden és térdre rogyott.
A férfi küzdött a sötétséggel és a fájdalommal, de győzött és visszatért a látása.
- Megvagytok nyomorultak! – mondta a tiszt és csizmás lábával Almar mellé lökte Mortot.
- Mit jelentsen ez parancsnok? – kérdezte Rodrick, akit ugyancsak odataszítottak hozzájuk.
- Fogalmam sincs! – sziszegte a falat támasztva Almar és alig bírt állni a lábán. Láthatóan elég sok vért veszített.
Mort pedig feltápászkodott a földről és akkor látta, hogy Almarnak és a többieknek is összekötötték a kezüket.
- Akkor gondolom… most nem fogsz kivinni minket. – mondta Mort grimaszolva a fejébe nyilalló fájdalomtól.
- Remek munka! – lépett be Kornel del Thinor kapitány. - Megduplázom a bérüket, most viszont leléphetnek!
- Köszönöm uram! Biztos egyedül marad velük? – kérdezte aggódva a tiszt.
- Semmi probléma nem lesz. Azért álljanak készenlétben. – mondta a kapitány elmosolyodva és megvárta, amíg kimentek a városőrök. A kapitány becsukta az ajtót és közelebb lépett hozzájuk. Rodrick szemei összeszűkültek és orrlyukai kitágultak, ahogy a kapitányra emelte a tekintetét.
- Ő az! – mondta csendesen a férfi és izmai pattanásig feszültek. A többiek pedig értetlenül néztek a kapitányra.
- Ó! Miért kell elrontani? – nézett Rodrickra mosolyogva a kapitány és felült az asztalra velük szemben.
- Hol a kapitány? – kérdezte Almar azonnal.
- Szerinted? – nézett rá az ál Kornel del Thinor.
- Halott. – válaszolta meg Mort.
- Ó igen… Régi barátom, mintha az idő mindig ismételné magát. Emlékszel, egyszer már hevertél így előttem megkötözve. Most viszont ígérem, nem fogsz tudni kiszabadulni. Csak miattad kellett megint megváltoztatnom mindent, mint régen. Remélem, azért tudjátok, hogy a kapitány és a firkász halála a ti lelketeken szárad.
- El foglak kapni! – sziszegte Rodrick gyűlölettel telve.
- Majdnem sikerült, majdnem. Meg is lepődtem, hogy ennyire gyorsan a sarkamban voltatok. De én mindig egy lépéssel előtted jártam Mort. A küldetésemet befejeztem, csak a régi barátomat akartam még egyszer utoljára látni. – mosolygott beteges elégtétellel az arcán a toroni fejvadász.
- Őrség, itt a gyilkos! – ordította Almar teljes erejéből, de hiába. Az ajtó nem nyílt ki.
- Persze, hogy itt van. Ti vagytok azok. – mondta az álkapitány széttárva a karjait.
- De miért? – nézett rá Mort kérdően.
– A mindig kíváncsi Mort. Úgyis meghalsz és senki nem fog nektek hinni, úgyhogy elmondhatom. Azt az író nemest elég lett volna csak beszennyeznem, de még jót is tettetek nekem. Szemtanúm van rá, hogy a nagyra becsült Almar parancsnok bement a villába és a saját házában mészárolták le embereivel és egy kétes hírű gorvicki fejvadásszal, szegény Riger del Kalort. A nemest, aki beteges fantáziáját életre keltette veletek. A halászok, vagy mik is vagytok. Megvan szigonyosok! Csúnya vereséget kaptatok egyetlen éjszaka alatt, egyetlen embertől. De lassan búcsút kell mondanom társaságotoknak. Élveztem ezt a kis játékot, de mennem kell. – mondta a toroni és leugrott az asztalról.
- Miért ölted meg Rosannát? – nézett rá Rodrick és a kötél szilárdságát próbálgatta.
- Az meg ki? – nézett rá Rodrickra.
- A vajákos nő.
- Ja, a banya. Csak egy elvarratlan szál, mint ahogy írtam is. Minden jót nektek a bírák előtt! Viszlát Mort! – hajolt meg a férfi előttük és amikor megfordult Mort ugrott. Az öreg fejvadász átvetette hátulról a toroni fején a kötelet és a vastaggá tekert rostok belemartak a puha nyakba. A két férfi a földre esett és a lehetőséget látva Rodrick egyetlen hatalmas üvöltéssel vetette rá magát a toronira. A hatalmas paplovag összekötött kezeivel kalapácsként sújtott az orvgyilkos arcába. A csontok hangos reccsenéssel törtek el ütései nyomán és Rodrick szent medálja nélkül is érezte istenének közelségét, ahogy a bosszúját bevégezte.
- Állj! Hagyjátok… - ordította volna Almar, de erejéből nem sokra futotta. Csupán homályosodó tekintettel nézte a saját vérében fuldokló férfit. A szenvedések között is látta a mosolyát és Almar tudta, hogy elvesztek. - Hagyjátok! – lihegte és Rodrick keze hirtelen megmerevedett a levegőben.
- Fogadd… el… véremet… - mondta a toroni és nevetése hörögve tört elő ajkai közül.
Az ajtó ekkor nyílt ki és a paplovag lecsapott. Őrült dühvel verte szét a férfi fejét és az arca helyén csak egy véres massza maradt.
A beérkező városőrök riadót fújtak és a kis helyiségben elszabadult a pokol. Kardok röppentek ki hüvelyükből és akit értek ütöttek.
Jorel volt az első, aki elesett. Almar még látta, ahogy őt védve egy penge keresztülszaladt a hasán. A volt parancsnok egyre lejjebb csúszott a falon és a látása is homályosodott. Még látta Mortot a földön, ahogy mellbe szúrták. Rodrick pedig teljesen eltűnt a városőrök között.
Ahogy leért a hideg kőre, már nem látott mást csak a mindent elnyelő nyugodt sötétséget.

VI. Fejezet
Ítélet

Az ébrenlét fájdalmas valóságként jött el minden nap Almar dun Lorte számra. A rideg és penészes cellákban várta, hogy az igazság győzedelmeskedjen, de a reggeli tárgyalás minden reményüket szertefoszlatta. A bírák szavain gondolkozott és a szemei előtt volt az egész jelenet.
- Szégyen, hogy ilyen történhetett szeretett városunkban. A városőrség megkérdőjelezhetetlenségét és tisztességét teljesen tönkretette egy senki. – emelkedett fel a bírák közül Auril dal Raszisz. - Egyáltalán ki támogatta ennek a férfinak a tiszté emelését? Na meg egy gorvicki fejvadász... – csóválta a fejét. – A várost hatalmas veszteség érte Riger del Kalor elvesztésével, a művei nélkül az irodalmi fertő fog eluralkodni a színházakban. A dicső Kornel del Thinor halálával pedig az igazság hullott apró darabokra. A férfi, aki az egész életét becsülettel szolgálta le ifin népének, többet érdemelt ennél. A város szégyenben úszna ezek után, hogy mindez megtörténhetett. Javasolom a halálbüntetést és a jeltelen sírba temetést. Továbbá ezzel a szigonyos renddel kapcsolatban álló emberek elfogását…
Almar csendesen ült a sötét hideg cellában és gondolatai ide-oda csapongtak. Jorel meghalt. Mort érthetetlen módon meg sem sebesült, Rodrick és Voren viszont nem úszták meg épp bőrrel. Félholtra verték őket. Csak egy gyógyítónak köszönhették az életüket, aki összefércelte őket. Persze a bírák elé nem állhattak vérző sebekkel.
- Parancsnok! – jött a félhomályból a hang és egy ismerős arc jelent meg a rácsokon túl.
- Mit akar? – vetette oda Almar és a dul Mordak ház emberére nézett.
- Csupán szeretnék köszönetet mondani hősiességének és lojalitásának. Ön remek ember parancsnok, már az elején tudtam, sajnos nagyobb erők döntöttek sorsunkról.
- Nem érdekel a köszönete. – mondta Almar, majd vett egy mély levegőt. – Gondolom nem hitték el a vallomásunkat.
- Nem. Minden bizonyíték ellenetek szóltak. Sajnos nem tudunk segíteni. – mondta a férfi és hangját lehalkította. - Riger del Kalor Toron ellenes művei már régóta szemet szúrt a tengeren túl. A kapitány halálával pedig Auril dal Raszisz megerősítette helyzetét a Thinor házban. Az embereket kivallatják és akiről kiderül, hogy köze volt a Szigonyosokhoz azokat elfogják. Vesztettünk egy hatalmas csatát, de nem fogjuk feladni. Nem adjuk fel soha. Nem haltok meg hiába.
- Tűnjön innen! – mondta Almar és egy fatányér, valami furcsa lével, a rácsokon csattant.
- Antoh vigyázzon önre parancsnok, a túlvilágon is! – köszönt el a férfi és eltűnt a sötétben. Léptei lassan elhaltak és nem maradt más csak csend és baljós gondolatok a sötétségben.

A hajnal fényei megjelentek az égbolton és Mort egy apró aranyérmével játszadozott az ujjai között. Az érmével, ami megmentette az életét. A városőr pengéjének a hegye pontosan az aranypénz kellős közepébe fúródott. A régi érmébe, amit egyszerűen nem tudott, hogyan maradhatott nála. Kezeit és lábait leláncolták, de életben volt.
A bírák előtti színjáték nem nagyon érdekelte és így meg sem lepődött az ítéleten. Imádkozni már rég elfelejtett és nem is hitt már Ranagolban úgy, mint egykoron. Megváltozott minden… Egykedvűen nézte az aranyon megcsillanó gyenge hajnali fényt, amikor katonák jelentek meg a cellájánál. Kezeit összekötözték és a láncról leoldva kivezették a folyosóra, majd be egy nagyobb terembe.
A szobában több városőr állt készenlétben és összekötözve egymás mögött a társai. Kísérői őt is odavezették és Almar mögé kötötték.
- Sajnálom Mort, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. - nézett rá Almar.
- Nincs mit sajnálni. Már elég sokat éltem már így is. Többet, mint kellett volna. – válaszolt Mort.
- Pofa be! – szólt rájuk az egyik őr.
- Becsülettel szolgáltuk parancsnok! Becsülettel is halok meg önnel. – lihegte Voren a fájdalmai közben.
- Befogni férgek! – ordította az őr és egy bunkósbottal rásújtott Voren hátára.
- Parancsnok, ez hát a ti igazságotok, a ti törvényeitek? Hah… A bosszú az egyetlen igaz törvény, és amit megfogadtam az bevégeztetett. Uwel a… - szólalt meg Rodrick is, de a bunkósbot keményen szakította félbe a mondatát.
- Vihetitek őket az akasztásra! – lépett be egy másik városőr a terembe és a kísérőik meglódították őket. A kötelek keményen martak a csuklóikba és kénytelenek voltak egymást követve elindulni a hideg köveken.
- Mielőtt kimentek kössétek be a szájukat és húzzatok a fejükre egy zsákot. Ez a parancs! – szólt oda a kísérőiknek a másik városőr. A katonák engedelmeskedve rongyokat és zsákokat húztak a fejükre sorban, de mielőtt Mort száját is bekötötték volna, még utoljára megszólalt.
- Almar! A szavamat adtam… - mondta és megszorított a kezében lévő aranyérmét, ahogy a fejére húzták a zsákot.
A kötél megfeszült csuklóikon ismét és a négy elítélt mezítláb és sebesülten elindult végzetük felé.

Epilógus

Az idős férfi csendben üldögélt a simára faragott, ritka fából készült íróasztal mellett és egy régi megsárgult pergament olvasott. Selyem ruháját gyöngyök és arany hímzések díszítették, megritkult őszes haját pedig a legtökéletesebb déli kendő fogta össze.
Lassan beletúrt leomló ősz szakállába és érdeklődve emelte fel tekintetét, amikor egy férfi belépett a csecsebecséktől tarkított, díszes szobába.
- Uram! Engedelmeddel egy új értékes leletre találtam. – szólalt meg a kék pantallós férfi és egy kis fadobozt helyezett az asztalra.
- Gyerünk, mutasd hát fiam! – válaszolt izgatott hangon az idős férfi és a fadoboz egy halk kattanással kinyílt.
Az idős férfi összehúzott szemöldökkel vizsgálta a doboz tartalmát és nem értette a szolgálójának lelkesedését.
- Ez csak egy egyszerű Kyr érme! – hökkent meg és bár tudta, hogy a megbűvölt tárgyak lehetnek bármilyen alakúak, hatalmuk akár rettenetes is lehetett.
- Megvizsgáltuk e tárgyat és gondoltuk gyűjteményed remek darabja lehet. Az utcán találtam érdekes körülmények között. A piactér egyik önjelölt bírái egy egyszerű utcagyereket büntettek meg lopásért. A szőke hajú fiú még talán tizenhárom esztendőt sem látott, és mindössze csak egy alma volt a bűne. A közeli hentes bárdjával csapták le a kezét és a levágott kéz ujjai közül ez az érme gurult elém. Elsőnek egy egyszerű kabalának gondoltam, de aztán megláttam rajta a kyrek jellegzetes vereteit.
Megvizsgáltuk ezt az érmet és többet találtunk, mint egy egyszerű régészeti lelet. Ennek a régi pénznek varázsereje van. Hatalmas szerencsét hozhat a viselőjének… - ennél a pontnál az idős férfi szemei felcsillantak, de egyből csalódottság váltotta fel, ahogy tovább hallgatta a beszámolót. – De ugyanakkora balszerencsét is. Ez egy veszélyes tárgy és csak az istenek a megmondhatója, hogy hány ember halálát okozhatta már.
- Most viszont a legjobb helyen van! Az átkozott érme, a Kyr idők átka az alapvető emberi természetnek, az irigységnek, kapzsiságnak és gazdagodni vágyásnak. – csattant fel az idős férfi.
- Uram! Nem vagyok biztos benne, hogy ezt jelente...
- Nem érted fiú! – szakította félbe a szolgáló vélemény nyilvánítását az idős férfi és a szeméhez emelte a dobozt, benne a bordó szöveten nyugvó régi pénz érmével. – Ez az újdonság, majd újabb embereket fog becsalni hozzánk, gazdag embereket. A Kyr érme, ami megad mindent! Nem látod a lehetőséget? Mert én csengő aranyérméket látok, amelyet ez a régi kopottas érme fog hozni nekünk. Hihetetlen szerencse ez fiú! Hihetetlen szerencse!
Még gazdagabbak leszünk…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 24
Jelenlévők:
 · alfabata
 · PiaNista


Page generated in 0.0439 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz