Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vér hull a szirmokra 4. rész

, 267 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

IV. Fejezet
A hajsza

… egy, két, két, há, fáradt madár, hová szállsz? Oh jaj, nincs szárnyad édes kis madár… levágták. Sikolts csak, vergődj a porban, fiatal hüvelye a démonoknak. Nem vagy méltó semmire. A magzat is messze jár, lelke a vérben úszkál. Nézz rám! Nézz rám leány! Sikíts, sikíts csak, míg pengém a torkodra nem jár. Hallod? Olyan közel a segítség, már itt vannak. De nem érnek ide. Add át uramnak ajándékomat, búcsú kis virágomat. Aludj hát madárkám!

Részlet az ifini mészáros feljegyzéseiből

Négy lovas vágtázott végig ifin utcáin és a lemenő nap fényében érték el a várnegyed csendes utcáit. Ahogy a hatalmas elkerített házak között keresték a címet, egyre közelebb hallották a színházak hatalmas amfiteátrumaiból és a mívesebb szórakozóhelyekről kiszűrődő zenét és a szórakozó emberek morajló egyvelegét.
Végül megpillantották a háromszintes és kétszárnyas villát. Senki nem volt a környéken és minden nyugodt volt, de Almar rosszat sejtett. A felágaskodó oroszlánokkal díszített kapu nyitva volt és egy ismerős fekete harci mén állt magányosan kikötve.
- Ez, hogy a fenébe került ide? – szaladt ki belől és kardját kihúzva viharzott be a villa festői udvarába. Fehér márványszobrokkal övezett kavicsos úton robogtak végig, amíg el nem érték a ház bejáratához felvezető lépcsőket.
Leugrottak a lovakról és kettéválva szaladtak fel a lépcsőkön. A barna hatalmas kétszárnyas ajtón lévő arany oroszlános kopogtató nyitott szájjal hívogatta őket.
- Nincsenek őrök! – jegyezte meg Mort barátjának.
- Voren! Készüljetek, bemegyünk. – mondta Almar és berobbant az ajtón. Mögötte érkezet egyből Mort és a két városőr. Amit láttak arra viszont soha nem gondoltak volna.
Az arannyal befutatott, selyemfüggönyökkel díszített nappali tárult szemük elé, középen elhelyezett fotelokkal, amelyekben nekik szemben egy idős férfi ült. Mellette pedig nem messze a másik székben a fekete vértes Rodrick Payn kortyolt bele egy hozzá képest nevetségesen törékeny fehér virágmintás csészébe. A jelenet megdöbbentette őket egy pillanatra és Almar kezében a kard is megmerevedett a levegőben.
- Almar parancsnok, ha jól gondolom! Üdvözlöm a házamban! – állt fel az idős férfi és sötét bordó ingjének gallérját megigazította.
- Igen én vagyok. – válaszolt a férfi és kihúzva magát eltette a fegyverét.
– Már szóltak érkezéséről. Ez az úriember viszont meglepett, de tisztáztuk a félreértést és úgy gondolta, hogy megvárja önöket. – ejtette a választékos asziszi szavakat. – Ó, elnézést be sem mutatkoztam. A nevem leh… bocsánat Riger dal Kalor, most már az utolsó ezen a néven. Foglaljanak helyet és igyanak ebből a felséges teából.
- Elnézését kérjük Riger dal Kalor, hogy magára törtünk, és ismét elnézést kell kérnem a visszautasítás miatt, de válaszoljon pár kérdésre és itt sem vagyunk. – változott át a parancsnok a törvény emberévé.
- Maguk tudják, pedig messzi földről szereztem a füveket. Az íze egy új világot nyit meg, egy csodálatos, egzotikus élmény, amelyet kár kihagyni.
- Csak egy gyilkost keresünk, aki egzotikusan vág le kezeket és ő is egy más világot nyit meg másoknak. – szólt oda Mort, mivel kezdte már unni a nemest. – Tartsa meg a teáját a nyámnyila uraknak és hölgyeknek. – nézett Rodrickra jelentőségteljesen.
- Mort, hagyd ezt rám! – szólt oda Almar és kezdett volna szabadkozni, amikor Riger dal Kalor megelőzte.
- Hagyja csak parancsnok. Már rég látni akartam a híres nevezetes Raquel Mortot. A gorvicki renegát fejvadászt, akiről még én magam sem tudom eldönteni, hogy hős vagy csak egy egyszerű gyilkos.
- Kezd veszélyes vizekre evezni uram! – mondta gúnyosan megnyomva az uram szót Mort.
- Honnan tud Mortról? – kérdezte Almar.
- Parancsnok, ugyan már, azt hittem, hogy maga okos ember. Ugyan annak a rendnek dolgozunk. Persze azon kívül nagy befolyással rendelkezem a színházak terén és történetíró is vagyok egyben. Néha kapok egy-két információt és azt leírom, vagy éppen darabra visszük.
- Rólunk is kapott híreket? – nézett rá meglepetten az idős férfira Almar.
- Csak egy-kettőt. Na de térjünk rá a lényegre. Pár hete kezdtem kapni feljegyzéseket, amelyen egy elég érdekes történet alakult ki. Elsőnek csak egy kis dolognak tűnt az egész aztán jöttek a feljegyzések a gyilkosságokról. Néha szoktam kapni rajongóktól vagy magukat kipróbáló művészektől műveket, ezért semmi különös nem is volt ebben az egészben.
Egy egész történetté írtam át az egészet és gondoltam, hogy egy jó kis darab lesz majd belőle, de amikor a Szigonyosok megkerestek ma, meg utána rám tört félreértésből ez a derék lovag, már sejtettem, hogy valami nincs rendben.
- Talán mégis elfogadjuk azt a teát. – mondta Almar és intett a többieknek, hogy foglaljanak helyet.
- Jól teszik, csak nyugodtan. – intett az idős férfi és maga is helyet foglalt az egyik fotelban.
- Azért csak igyekezzen, mert minden perccel távolabb kerülhetünk a gyilkostól. – szólalt meg az eddig csendben lévő Rodrick.
- Rövid leszek. A feljegyzésekben arról volt szó, hogy egy nagyra becsült nemes kijárt az óvárosba és néhány pásztorórát töltött el egy fiatal leány karjai között. A titkos viszonyból egy fiúgyermek született. A nemest viszont megzsarolták. Az egyik kocsis volt, aki a hintóján gyanútlanul szállíthatta őt a városban. A nemes nem engedett és felbérelt egy embert, hogy varrja el a szálakat. A feljegyzések itt váltottak hátborzongatóvá és keltették fel a figyelmemet. A bérgyilkos megölte a fiúgyermeket, a bábaasszonyt, aki a világra segítette, majd a kocsist. A gyilkosságok során levágta mind két kezüket, a szemükre tette és egy vérbe mártott fehér rózsát helyezett a mellkasukra.
- Igen, ő lesz az. – szólalt fel hirtelen Jorel izgatottan.
- Nem tudtam, hogy mindez megtörtént és valaki így ölt meg embereket. A legutolsó feljegyzést pár órája kaptam, amelyben a fiatal lány megölését írta le.
- Megnézhetjük most már a feljegyzéseket? – kérdezte azonnal Rodrick.
- Sietnünk kell, talán megmenthetjük még. – mondta Jorel, de ahogy társaira nézett valahogy nem látta a lelkesedésüket. Talán még a történetet emésztették.
- Tessék, itt van a legutolsó. – mondta és előhúzta a zsebéből az idős férfi.
- Talán még van esély rá. – morogta Rodrick és letette maga elé a kis asztalra.
- Mit csinál? – kérdezte Voren és a fekete páncélos lovagot nézte, amint furcsa szavak törtek fel ajkai közül.
- Nem tudom. – mondta Almar és kicsit meglepődött, amikor fehér fényesség szűrődött ki az éjfekete mellvért alól.
Mindannyian érezték, hogy valami természetfeletti történt és Rodrick a fohász végén megszagolta a papírt.
- Istenem mutatja az utat! – mondta és azonnal felállt a fotelból.
- Hogyhogy mutatja az utat? – kérdezte Almar kétkedve, mert sosem bízott sem a papokban, sem a varázshasználókban. Kiszámíthatatlanok és érthetetlen indokok vezérlik őket.
- Mondtam, hogy találkozunk még parancsnok. Most pedig kövess, ha el akarod kapni a gyilkost és nézd végig, ahogy megbűnhődik. – válaszolta Rodrick és elindult kifelé a házból.
Almar érthetetlenül nézett hadnagyára és a kis katonára, amikor egy mondat megfagyasztott mindenkit a nappaliban.
- Tudom ki a gyilkos! – hullott le a pergamen a kis asztalra Mort kezéből.
- Micsoda? – nézett rá Almar.
- Egy toroni fejvadász. Sejtettem, hogy talán ő lehet az, a módszer miatt, de úgy hittem, hogy sok évvel ezelőtt meghalt már. Az írás, viszont biztosan az övé.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Almar.
- Igen. Bármikor felismerném. Mikor itt dolgoztam már Ifinben, egyszer találkoztam vele. Egy küldetésnél, ami balul sült el. Megütköztünk kint a tengeren, de a hajó közben elsüllyedt. Alig éltem túl és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy itt vagyok. – emlékezett vissza Mort.
- Egy toroni fejvadász mindent megváltoztat. Ezt azonnal jelenteni kell. – szólt közbe Riger.
- Teljesen mindegy kinek dolgozik, mert meg fog halni. – mondta Rodrick. – Ideje lenne indulni, ha még a lányt is életben akarjuk találni.
Valahogy a férfi észrevételével egyikük sem tudott vitába szállni.

Az öt férfi sietősen hagyta el Riger dal Kalor villáját és Rodrick Payn vezetésével az óváros irányába indultak el. Az este már leszállt Abaszisz fővárosára és az emberi áradat is megfogyatkozott. Ahogy beértek az óváros pusztuló házai közé, már szinte alig találkoztak emberrel. A kusza labirintus veszélyes hely volt nappal is, de éjszaka már nem nagyon merészkedtek ki az utcákra.
Rodrick viszont törhetetlenül mutatta az utat és vezette egyre beljebb őket a sikátorok mélyébe. Amikor az útnak vége szakadt, mintha kicsit elbizonytalanodott volna, de aztán lecsúszott a lóról és kezébe vette hatalmas csatabárdját.
Ahogy Mort is leszállt lováról és Almar mellé lépett.
- Nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy egy beteg ember a toroni, de nagyon okos, és jól harcol. Már biztosan tud rólunk és akkor csak a csapdájába futunk.
- Nem tehetünk mást Mort, a lány életét talán még megmenthetjük. – válaszolta Almar és előhúzta ő is a fegyverét.
- Itt lesz bent! – mondta Rodrick és felkészült, hogy berúgja az ajtót, amikor fémes kopogások töltötték be a kis sikátort és Mort szitkozódása.
A gorvicki fejvadász éppen lehajolt, hogy a zsebéből kiszóródott arany érméket vegye fel, amikor felette elrepült egy nyílvessző, ami ártalmatlanul tört ketté a fekete sárgás köveken nem messze tőle.
- Megtámadtak! – ordította Voren és a lova oldalába vetette magát.
A következő nyílvessző éles csikordulással pattant le Rodrick fekete mellvértjéről. Ezt követően elszabadult a pokol a sikátor végében. Mindenki fedezéket keresett, a lovak pedig megbokrosodva ágaskodtak fel, fájdalommal telt hangon nyihogva, ahogy a nyílvesszők eltalálták őket.
- Mort, fent a jobb három és bal kettes ablakban! – ordította Almar, miközben próbált takarásban maradni a lova mögött.
- A tetőkön is! – hallatszódott a zűrzavarban Voren hangja.
Mort próbált higgadt maradni a káoszban, mert tudta, hogy minden pillanat számított, hogy életben maradjon. Ujjai között a hideg fémlap megnyugtatóan simult a kezébe és a légzésére koncentrált közben, hogy a pulzusát lentebb tartsa.
Sokszor került csapdába, de a nyílvesszőket nem szerette. Olyan személytelenek voltak, és megalázó lett volna tűpárnaként meghalni. Ahogy gondolatai maguktól jártak, a szeme a terepet szemlélte és döntött. Megvárta, amíg felbukkan az egyik orvlövész sziluettje az ablak sötétjében és elrugaszkodott a lótól baloldalra. Ahogy az omladozó falhoz ütődött a háta, kezéből kirepült a dobótőr. Az orvlövész éppen elengedte volna az ideget, amikor éles fájdalom hasított a feszítő kezébe és arcába. A tőr fémes villanással szelte át a sikátort és átszúrva az íjász kezét hozzászegezte azt az arcához.
Mort már csak a sötétben hátra tántorgó alakot látta. Gondolkoznia viszont nem volt ideje, mert, a tetőről egy pendülés hallatszódott és a nyílvessző egyenesen felé repült. A férfi már érezte a húsába maró hideg fémet, amikor a nyílvessző pár centivel előtte hangos reccsenéssel hasadt ketté a levegőben. Szeme sarkából még látta, ahogy Rodrick vértje alól fehér fény izzott fel és mindkét kezével felé ütött a levegőben.
Megköszönni viszont már nem tudta, mert a házakból fekete bőrvértes férfiak özönlöttek ki. Kezükben rövidkardot, hosszúkardot fogtak és láthatóan le akarták rohanni őket.
- Almar! – ordította Mort és még egy dobótőrt elhajítva leszedte a tetőn lévő orvlövészt.
- Az istenit! - sziszegte Almar és a megmaradt íjászokra nézett. Egy a tetőn és egy az ablakban Mort felett. – Voren, támadás! – döntött végül és bízva a szerencséjükben kivont karddal lépett ki lova takarásából, hogy barátja segítségére siessen.
Rodrick nyugodtan szemlélte az ajtóban a kis csatateret és érezte, hogy Uwel vele van. Egy nyílvessző éppen csak átütötte a vértjét és felsértette az oldalát, ő viszont mégsem félt. Túl sokszor látta már a halált, és ha el kell jönnie, hát dicsőséggel lép ura színe elé. Kesztyűs kezével végigsimított a kétélű csatabárdon és minden erejét összeszedve a tetőn lévő íjászra mutatott.
- UWEL! – zengték a falak vissza a paplovag szavát és a sötét égboltot vöröses fényesség árasztotta el. Az éjszakát a magasból lecsapódó lángoszlop világította meg és hatalmas reccsenő és sercegő hanggal terítette be a tetőn lévő orvlövészt. A borzasztó jelenet csak egy pillanatig tartott és a vörös fényességet felváltotta újból a sötétség. Mint ahogy a támadók szívét a félelem. Az íjász egész teste lángolt és fájdalmas ordítása mindent betöltött. Csak akkor maradt abba, amikor a tetőn átbillenve a sárgás kövekre esett hatalmas puffanással.
Mort meglepődve nézte a pár méterre a földön lángoló testet közte és a támadók között. Nyerve így pár pillanatot, elrugaszkodott a földről és egész testével benyomta az egyik bedeszkázott ablakot. Ahogy bent a földre esett, vállába fájdalom hasított, de azonnal tovább is gurult a földön.
A két városőr Almar vezetésével megrohamozta a tucatnyi haramiát és az első ütközet után szétszórták őket a sikátorban. Almar hosszúkardja könyörtelenül lendült és osztotta a sebeket, a számára képzetlen ellenségeiknek. Voren és Jorel egymást segítve próbáltak parancsnokuk közelébe maradni. A Rodrickot letámadó banditák pedig gyorsan felismerték, hogy semmi esélyük nincsen a hatalmas fémszörny ellen. Három kettészelt test esett a kövekre, mire taktikát váltottak és megpróbálták körbe venni ütőtávolságon kívül.
Mort szeme amint hozzászokott a félhomályhoz elindult a lépcső felé, de alig tett pár lépést, amikor kintről két férfi lépett be utána. Az öreg fejvadász viszont nem állt meg, hanem kezében sétapálcájával egyre közelebb ment hozzájuk. Könnyedén perdült el egy kis balta támadása elől és ütötte tarkón a férfit a kemény fekete bottal. A baltás felnyögött és tántorgott pár lépést előre. A rövidkardos férfi viszont támadott és a pengével előre szúrt. Mort egy apró szökkenéssel ugrott hátra és a kard hegye éppen csak elérte a fehér ingjét.
- Csak ennyi? – kérdezte gúnyolódva és átvette balkezébe a sétabotot.
A bandita dühösen támadott és fentről akart lesújtani a férfira, de a penge a boton csattant éles csengéssel. A baltás kihasználva a lehetőséget azonnal támadott, de egyikőjük sem tudta szemmel követni azt, ami történt. Mort jobb kezével ráfogott a sétabot végére, amivel tartotta a rövidkardot és egy vékony hosszú pengét kirántva belőle átszúrta a baltás szívét. Majd a sétabotnak álcázott kardhüvellyel elütötte a rövidkardot és a kitárulkozott férfi már csak a fémes villanást látta amint a szeméhez közeledett a keskeny penge hegye. Ez volt az utolsó, amit látott életében. Mort egykedvűen suhintott egyet a levegőben lerázva a vért a ramieráról és ismét elindult a lépcső felé.
A sikátorban a csata kezdett átfordulni Almaréknak, ahogy egyre fogytak a támadóik. Jorel a vállába kapott egy nyílvesszőt, így Voren támogatásával hátrálni kényszerültek, de Almar kék fehér köpenye vértől iszákosan repült ide-oda, ahogy védte őket hosszúkardjával.
Rodrickra együttesen vetették rá magukat a banditák, de kisebb sebeken kívül nem tudtak neki komolyabb sebet ejteni. A hatalmas csatabárd viszont minden suhintásával lecsapott valamit. Kéz, láb és fej repült a levegőben, ahogy a hatalmas vértes férfi lerázta magáról a támadókat és belevetette magát a felszámolásukba.
Mort csendesen lépett fel az utolsó lépcsőfokra és a vékony pengével vadászó párducként közelítette meg az ablakban álló utolsó íjászt. A férfinak sokat kellett céloznia, hogy ne találja el társait, de még így is sikerült kilőnie az utolsó nyílvesszőt mielőtt a torkából kibukkant volna a keskeny penge. Felhördülve vér szivárgott fel ajkai közül és a számára forró pengét nézte, amint lassan visszacsúszott torka felé, amikor Mort kihúzta hátulról. Mikor a földre esett, tüdeje már megtelt vérrel és kínok között fulladt meg.
A fejvadász felemelte a rövidíjat és a halál már fentről is érkezett a banditákra.
Mire végeztek az utolsóval is elég sok sebet kaptak, de egyik sem volt súlyos. Rodrick merő vér volt, mint ahogy mindegyikük és az oldalából egy nyílvessző állt ki. Almar combjából is egy fekete tollú nyílvessző fúródott, míg Jorelt a vállán találták el. Voren pedig egy mély sebet kapott az arcára, amely végigszántotta az egyik szemét is. A sikátorban viszont tömegével voltak a holttestek.
- Rodrick, mögötted! – ordított fel Almar és a hatalmas férfi mögött lévő ajtóból egy bandita jelent meg ütésre emelt baltával. Elérni viszont már nem tudta, mert egy nyílvessző ütötte át a mellkasát, majd ahogy hátratántorodott, az ütésre emelt kezét hozzászegezte az ajtófélfához még egy nyílvessző. Rodrick felnézett az ablakban üllő Mortra és csak biccentet egyet fejével.
Almar eltörte a combjából kiálló nyílvesszőt és tántorogva ment oda az ajtóhoz.
- Ismerem ezeket. Egyszerű zsoldos banda, pénzért bármit megtesznek. Városőrre viszont még sosem támadtak. – lihegte kimerülten és köpött egyet az ajtóra kiszegezett haldoklóra.
- Az arany mindenkit elvakít parancsnok. – válaszolta Rodrick.
- Parancsnok! Gyógyítóra van szükségünk! – lihegte Voren és egy véres rongyot szorított bal szeméhez.
- Nincs idő rá! – mondta Rodrick és kirántotta a nyílvesszőt az oldalából. – Még… itt kell… hogy legyen. – mondta a fájdalommal küzdve. Eközben Mort is visszatért közéjük és kíváncsian nézett végig rajtuk.
- Mi az, kimaradtam valamiből? – kérdezte cinikusan a viharvert állapotukra célozva.
- Tudnám, hogy csinálod! – lihegte még mindig Almar, miközben a falhoz támaszkodva belépett az épületbe.
- Tudás, meg egy kis szerencse. – mondta Mort és átkarolva a parancsnokot, segítette a mozgásban.
A megtépázott kis csapat átvágott egy szeméttel és rongyokkal teli szobán, majd a következő helyiségben megtalálták, akit kerestek.
Csendesen tántorogtak oda a szoba közepén fekvő testhez. A fiatal nő csupa vér volt és levágott kezei a szeménél meredtek a levegőbe. A torkából felbugyogó vér egyre nagyobb tócsával vette körbe a testet. A mellén lévő fehér rózsát pedig még friss vörös vér pettyezte.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15
Összes: 23

Page generated in 0.038 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz