Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vér hull a szirmokra 3. rész

, 190 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

III. Fejezet
A bosszú könnyei

Csend… sűrű halotti csend. Annyiszor tapasztaltam már meg ezt az állapotot, hogy nem is számoltam már. Az öröm és mámor érzése tovaszállt és nem maradt más, csak az üres csend.
Kezem vértől iszamósak és a kés ragacsos nyele megnyugtatóan simult a kezembe. Ahogy a földön fekvő áldozatot néztem, semmit nem éreztem. Semmi voltam. Pár perce még istennek képzeltem magam, most pedig ennél a hullánál is kevesebb vagyok. Az összeszabdalt fedetlen kebleket nézve anyám jutott eszembe. A szajha a dokkok sikátoraiban. A szajha, aki odavetette magát bárkinek, aki csak pár rezet tudod vetni neki.
Én több lettem nála! Hmm… és amikor látom a félelemtől csillogó szemeket, a fájdalom könnyáztatta grimaszait, az erőlködő gyenge körmök szántásait a bőrömön. Érzem, hogy élek! Élek, amíg a prédából elszáll a lélek. A szemek üvegessé vállnak, a felrepedt és a kíntól kiharapott ajkak enyhén remegnek még, majd minden elcsendesül. Nem marad más semmi, csak a hideg, halotti csend…

Részlet az ifini mészáros feljegyzéseiből

A három férfi egymás mellett lovagolt ki a vasnegyedből és láthatóan sietősen hajtották a lovaikat. A patákon fényesre kopott patkók kopogtak a macskaköveken, ahogy beértek a kalmárnegyedbe.
- Merre volt a holttest? – kérdezte Almar és végignézett a negyedet uraló raktárakon és az öregpiac mindent betöltő hatalmas csarnokán. A negyedben leginkább a tolvajok csinálják a legtöbb problémát, vagy a megfáradt utazók, akik éjszaka a fogadókban már alaposan felöntöttek a garatra. Almar felnézett a napra és olyan dél körül járhatott az idő. Sok időt veszítettek a kocsisnál és azzal, hogy egy városőrt elküldött a holttest biztosítására.
- Nem tudom teljesen pontosan, de azt mondták, hogy egy vajákos nő volt. A saját házában ölték meg nem messze a piac csarnokától. Mondták a nevét is, de nem emlékszem már rá. Valami rákászvégivel csúfolták. – válaszolt Jorel.
- Rosanna? – szólalt meg, az egész úton csendben lévő Mort. – Rákászvégi Rosanna?
- Igen, ő az, ezt mondták!
- Ismerted őt Mort? – fordult oda Almar az idős férfihez.
- Nem annyira. Csak egyszer-kétszer jártam nála. Középkorú északi nő, akinek nincs senkije itt, viszont nagyon olcsó volt. A szegényebbek és még a munkások is hozzá mentek, ha valami gyógyfű kellett vagy főzet. Rákászvéginek nevezték, mint magát a negyedet is, mert az üzlete nem messze volt a sóstótól. Odavezetlek! – léptetett előre Mort, mutatva az utat.
- Nem bízok benne! Miért jött most egyáltalán velünk? - kérdezte Jorel a távolodó idős férfi hátát nézve.
- Fogalmam sincs Jorel! De teljes mértékben megbízok benne és tőled is csak annyit kérek, hogy ne kerülj vele összetűzésbe. – mondta Almar és elindult a férfi után.
- Remélem nem bánjuk meg. – morogta az orra alatt a fiatal városőr és követte parancsnokát.
A sóstó nyugodt víztükre lassan szemük elé került és körülötte fiatalok és gyerekek játszadoztak önfeledten.
- Mielőtt kereszteznénk a másik főutat, le kell térnünk és már látszódik is a kis házikó a tó partjánál. – szólt hátra Mort és sietősebben hajtotta a lovát a forgalmas karavánúton.
A keleti kapun beáramló tömeg kitért az útjukból, amikor meglátták a városőrség jelképeit. A járőrök pedig tisztelegve álltak félre, amikor a tiszti vértet viselő Almar elhaladt előttük.
Végül letértek a főútról és Mort egy kis földútra vezette őket. Magas fák között haladtak végig, amíg el nem érték a kis otthonos házikót. A tó melletti apró liget felüdülés volt a vasnegyed bűzös utcái és a kalmárok zsúfolt terei után.
Ahogy leszálltak a lovakról Almar érezte, ahogy a nedves földbe süppedt a lába és a ház körül mindenfelé lópatkók és csizmák nyomait látta. Mort figyelmét sem kerülte el a városőrök itt járta és hangot is adott rosszallásának.
- Ennyit a kinti nyomokról. Remélem bent nem tettek tönkre mindent. – mondta miközben kikötötte a lovát.
Almar viszont már a kis házikót nézte, amit sárból és agyagból építettek. Néhol omladozott is az oldala és a nádtető is elöregedett már. A házhoz tartozott egy elkerített kis kert és egy kinti üst. Sosem értette a vajákosokat és a gyógyítókat, de tisztelte őket a tudásuk miatt. Ahogy nézelődött, a kert végében mozgást látott és egy kikötött fekete ló harapott jóízűen a fűbe.
Eközben Jorel odalépett a faajtóhoz és éppen nyúlt a keze a kilincs felé, amikor Mort elrántotta onnan. A fiatal katona arrébb perdült a húzástól és dühödten rántotta elő a fegyverét, amikor megállt távolabb a háztól.
Az idős férfi viszont nem foglalkozott vele, hanem az ajtó mellett a falhoz tapadva hallgatózott. Csupán nyitott tenyerét mutatta felé, hogy várjon.
Almar is előhúzta a fegyverét és megindult az ajtóhoz.
- Van bent valaki. – suttogta a férfi neki, és az enyhén résnyire nyitott ajtó felé intett.
Almar viszont nem törődött a figyelmeztetéssel, hanem lábával berúgta az ajtót és elordította magát.
- Városőrség!
A házban lévő félhomályban elsőnek alig látott valamit, majd észrevett egy a padlóról felemelkedő hatalmas alakot. Hátán pedig egy gigantikus csatabárdon csillant meg a beszűrődő nap fénye.
Hirtelen megtelt a kis helyiség és két hosszúkard irányult a szoba közepén álló férfira.
- Tegyék le a fegyvert! Nem vagyok ellenség. – mondta a negyvenes éveiben járó, megtermett nagydarab férfi. Masszív testét éjfekete félvértezet takarta, ami csak jobban kiemelte izmos testalkatát. Hosszú barna haja pedig csapzottan tapadt frissen borotvált komor arcára.
Az acélkesztyűkben pedig egy szintén fekete sisakot fogott, miközben a másik kezét széttárt ujjakkal eltartotta magától.
- Ki vagy te? – kérdezte Almar és a fegyvert nem eresztette lejjebb.
- A nevem Rodrick Payn, Uwel felszentelt lovagja.
- És mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném. De minek a kardok? Ha harcolni szerettem volna, akkor már rég a pengék beszélgetnének. Maga értelmes embernek látszik és a tisztek egyenruháját viseli. Tegyék le a fegyvert az lesz mindenkinek a legjobb, higgye el.
- Rendben. – mondta Almar és biccentett Jorelnek, miközben elrakta a hosszúkardot. Volt a férfiban valami, ami engedelmességre késztette. A férfi hideg nyugodtsága kontrasztban állt, az egész lényéből sugárzó harckészültséggel. Amikor a fegyverek visszakerültek hüvelyükbe a férfi kő komor arca alig észrevehetően felengedett és egy enyhe mosoly jelent meg rajta.
- Na, az én nevemet már tudják, szerintem illő lenne bemutatkozniuk.
- A nevem Almar dun Lorte parancsnok a városőrség kapitány helyettese.
- Ő ki? – vágott közbe Rodrick és a házat vizsgáló Mortra bökött.
- Raquel Mort, a barátom és a legjobb nyomolvasó. – válaszolt Almar és szavaira Mort egy gúnyos mosollyal billentette meg a fejét és egy fél pukedlit imitált az idegen felé.
- Ő pedig Jorel Falor a vá…
- Köszönöm, de ő nem érdekel. – mondta Rodrick és a sisakot a szoba végében lévő asztalra rakta, amin mindenféle üvegcsék és nyitott könyvek voltak.
- Kezd tetszeni a fickó. – mondta Mort mikor észrevette Jorel megvető tekintetét.
- Tehát Rodrick Payn Uwel lovagja, még egyszer kérdezem, mit keresel egy gyilkosság helyszínén? – lépett közelebb Almar is az asztalhoz.
- Gondolom ugyanazt keressük, nyomokat a gyilkoshoz. Már voltam a városőrségen és hivatalosan kértem a bizonyítékokat, de azt mondták, hogy a kapitány hivatali ügyeket intéz a palotanegyedben, a helyettesét pedig reggel óta senki nem látta. Még szerencse, hogy megtaláltuk egymást.
- És a bosszúangyalokat miért érdekli Rosanna? – nézett oda egy pillanatra Mort, miközben egy könyvespolcot nézett át.
- Szent küldetésem, hogy a gyilkosát megtaláljam.
- Hiszen Rosannának nem volt senkije sem. Egy egyszerű magányos öreg volt. – vetette oda Mort.
- Mindenkinek van valakije, aki gondol rá. Nem ismertem személyesen Rosannát, de nem találkoztam olyan szegény emberrel, aki ne áldotta volna a nevét.
- Egy oldalon állunk Rodrick. Mi is a gyilkost akarjuk elkapni, de eddig nem sokra jutottunk. – mondta Almar.
- Nem régen érkeztem és eddig semmit nem találtam. Semmi nyom és a gyilkosság is már több napja történt. – mondta csalódottan Rodrick és leült az egyik székre.
- Valami rituális gyilkosság lehetett, akkor pedig valami szekta állhat a háttérben. Rosannának voltak ellenségei Mort, vagy került összetűzésbe valakivel? – gondolkozott a lehetőségeken Almar.
- Nem tudok róla. Nem hinném, hogy útba lett volna valakinek. Habár gyógyító volt, lehet, hogy rossz embert gyógyított meg. – tippelgetett Mort miközben a padlót nézte át. – Kutyus itt volt a holttest? – kérdezte Jorelt, de helyette Rodrick válaszolt.
- Igen ott volt, de én már átnéztem a házat. Semmi nyom nincs, a fapadló közé folyt megalvadt véren kívül. Viszont több szem többet lát. – mondta miközben kezével körbemutatott a házon.
Körülbelül egy fertályóra telt el feszült kínos csendben amíg Mort átnézte a ház, minden apró kis zugát, de semmit nem talált. Csalódottan állt Almar elé és megcsóválta a fejét.
- Semmi. Bárki is tette profi munkát végzett. A házba erőszak nélkül jutott be, dulakodásnak semmi nyoma, szerintem meglepetésszerűen csapott le rá a gyilkos. Itt állhatott Rosanna annál a széknél. – mutatott a Rodrick alatti székre. – A gyilkos pedig hátulról csapott le a gyanútlan prédára. Sehol máshol nem találtam vért, ezért ide húzta le a padlóra és kénye kedve szerint azt csinált vele, amit akart. Kiabálhatott is, a kis ligetben a szerelmeseken kívül nem járhatott más. Szemtanú pedig gondolom nincsen.
- Jorel? – nézett kérdően Almar.
- Nincs uram! – válaszolt Jorel azonnal.
- Gondoltam. Ismételni tudom magamat, ez profi munka. Nem lopták el sem a pénzét, sem az értéktárgyakat. A megcsonkítás és a rózsa már másodjára jelenik meg, ami tényleg rituális áldozásnak tűnhet. – folytatta a gondolatmenetét Mort.
- Másodjára? – figyelt fel Rodrick, aki eddig láthatóan behunyt szemmel magába révedt. – Úgy hiszem nem minden információt adtak át nekem. – mondta összeszűkülő szemekkel.
- Egy kocsist is megöltek pár nappal ezelőtt ugyanúgy. Nem kizárt, hogy ugyanazon a napon. – mondta Almar, és nem kerülte el a figyelmét férfi ellenséges hangneme. – Tájékoztatnom kell Rodrick Payn, hogy önnek nincs semmi joga a nyomozás részleteit megtudni. Az egyházának hívei, ha jól tudom jogilag nem tevékenykedhetnek. Saját maga felelős minden tettéért. Az, hogy itt van annak köszönhető, hogy tiszteletben tartom a vallási hovatartozását és küldetését. Én és nem a törvény. Remélem megértettük egymást.
- Teljes mértékben parancsnok! De tájékoztatom én is, hogyha az utamba áll, akkor Uwel nevére mondom, nem fogja megvédeni sem a törvénye, sem a flancos egyenruhája. Azt pedig tudhatja, ha már ilyen jól ismeri az egyházakat, hogyha elbukok a testvéreim jönni fognak. – válaszolt Rodrick és tekintete néma harcba fonódott Almaréval.
- Fanatisták pffh… - morogta Mort. – Nem szeretném elrontani ezt a roppant kellemes beszélgetést, de vallás és törvény, én köpök mindegyikre. Valaki embereket öldököl és rózsákat hajigál. A csonkításról nem is beszélve. Van egy halvány feltételezésem, de szeretném megnézni Rosanna holtestét.
- Jelentkezett már valaki a holtestért Jorel? – kérdezte Almar, de tekintete még mindig a lovag égszínkék szemeibe fúródtak.
- Nem uram! Nemsokára el lesz temetve a szokás szerint. – válaszolt Jorel miközben keze a kardjának markolatán volt.
- Akkor mire várunk, nézzük meg. – mondta Mort és elindult kifelé.
Almar végül elfordult Rodrictól és elindult az idős férfi után. Mielőtt kilépett volna a székben üllő lovag felé fordult.
- Sok sikert kívánok a küldetéséhez!
- Én is viszont kívánom! Hé, parancsnok! Még találkozunk. – válaszolt Rodrick és a fejére helyezte a sisakot. – Még találkozunk…

- Érdekes fickó volt az biztos. – mondta Mort, ahogy ellovagoltak a kis háztól. – Nem szívesen harcoltam volna vele. Az ilyen nagydarab barmokkal jobb meglepetésből végezni.
- Csak a gyilkost akarja, mint mi. – válaszolt Almar.
- Mégis betettél neki. – mosolyodott el Mort.
- Csak nem tetszett a hangneme és az, ahogy a törvény fölé helyezte magát. Isteni törvények, vallási fanatizmus, na ez az egyik oka, hogy nem tudunk rendet tartani ebben a hatalmas porfészekben, a másik a mérhetetlen nagy arisztokrácia. Ezt az ügyet is rég lezártuk volna, ha nem lennének azok az átkozottak. – lovalta bele magát Almar.
- Még mindig leléphetünk fiú! – nézett rá Mort reménykedve.
- Nem. Megtaláljuk ezt a férget vagy férgeket és lezárunk mindent. – mondta Almar.
- Jó rendben. Hová is megyünk most egyébként?
- Egy Antoh templom melletti helyőrsre. A holtesteket oda visszük, hogy a papok a végső tisztességet megadják nekik, hacsak nem jelentkezik értük valaki. – válaszolt Almar, majd átfordult a fiatal katona felé. – Jorel, menj vissza a városőrségre és értesítsd Vorent a gyilkosságokról és add át neki ezt. Azonnal menjen el a címre és mondjon el mindent annak, akit ott talál. – mondta majd átnyújtotta Almar a szigonyosok levelét.
- Értettem uram! – tisztelgett Jorel és megfordította a lovát.
- Jorel! Sietősen, szorít az idő! – szólt utána Almar.

Rodrick Payn elgondolkozva lépett oda fekete lovához és kötötte ki a kengyelt. A nagy harci mén könnyedén tűrte, ahogy a vértben lévő férfi felkapaszkodott a hátára. Rodrick a múltra gondolt. Megannyi harcra, vérre és beteljesedett bosszúra. Több mint negyven esztendőt látott már és ez több, mint amit a testvérei elmondhatnak magukról. Karját nem vezeti már a fiatalok tüzes és meggondolatlan heve. Elméjét nem homályosítják már el hős gondolatok. De még most is elgondolkozva töpreng a bosszúra és a rászorulók segítésén. Melyik töltötte el nagyobb örömmel, maga a harc és látva a jogos halált, vagy az, hogy segített egy embernek.
- Talán mindkettő vén paripám. – suttogta, ahogy végigsimított a ló nyakán. – Gyerünk, dolgunk van! Gyí! – mondta a férfi és belevágta a sarkát a ló oldalába.
A hatalmas lovag könnyedén tört magának utat a délutáni forgatagban és a díszes házakat az óváros kopott, omladozó és ismeretlen stílusú építészek épületei váltották fel. A zsúfolt terek rég letűnt korok művészi szobrainak névtelen hőseivel voltak tele. Megtalálható itt nemes, szegény és minden söpredék. Az egymásba érő házak és falak megannyi titkos rejteket és járatot rejtett. A sötét sikátorokkal tűzdelt labirintusban könnyen eltévedhetett az utazó. Aki egész életét élte le itt, még az sem igazán ismerte a negyedet.
Rodrick viszont tudta, hogy hová tartott és pár szűkebb utca után az emberek kezdtek megritkulni. Ahogy közeledett az utca végéhez, ami zsákutcában végződött, úgy kezdett el egész teste bizseregni és lelkét nyugalom szállta meg. Az ősi omladozó kövek ontották magukból a beteljesült bosszú szagát. Egy jogosan elhullott ember vére szentelte meg ezt a helyet és Rodrick Payn, Uwel felszentelt paplovagjának másra nem is volt szüksége.

Raquel Mort csendesen vizsgálta a meztelen női testet. Lassan emelte fel lecsonkolt kezeit, és a lilás fekete zúzódásokat és a halványrózsaszín vágásokat fürkészte. A földalatti teremben hűvös volt, de ennek ellenére is érződött már a bomlásnak indult test, émelyítő szaga. Almar csak nézte, hogy a férfi mit csinál és azon gondolkozott, hogy ki tehette mindezt. Szegény nő, vajon mit követhetett el, hogy ezt tették vele. Megerőszakolták és szanaszét vagdalták. A kocsis nem volt ennyire szétroncsolva.
- Hmm… - hallatszódott hosszú hallgatás után Morttól.
- Mi az? – kérdezte Almar azonnal.
- Elég sokat takart a ruhája, nem is tudtam, hogy ilyen jól tartotta magát. – válaszolta az idős fejvadász.
- Mort! – szólt rá Almar.
- Na, a lényeg, hogy jól megkínozták szegényt, de az összes seb csak felületi. A papok jól átmosták, így látni minden sérülést. A legtöbb apró vágást egyszerű késsel ejtették, de a kezeket valami sokkal élesebbel és nagyobbal vágták le. Egyetlen csapással. A melleken és a combokon is vágások és ütések nyomai látszódnak. De nem egyszerű erőszak történt. Sőt erőszak egyáltalán nem történt. Azt viszont ne kérdezd, hogy honnan tudom mindezt.
- Jó, de mire jöttél rá? – kérdezte Almar türelmetlenül.
- Na nézzük át mit tudunk. Van egy női vajákosunk, akit megkínoznak nekünk és úgy állítják be, hogy megerőszakolták, de nem. A vágások tökéletesek és mindkét holtest könnyen megtalálható volt. A levágott kezek és a fehér rózsa, amit a vérben megforgattak szintén megjelenik mind a kettő esetben. – Mort vett egy mély levegőt és folytatta. - Én azt mondanám, hogy az, akit keresünk vagy egy beteg ember, vagy egy beteg szekta. Mindenesetre szerintem ez egy beteg ember műve, akinek problémája van a nőkkel, mert indokolatlanul kínozta meg Rosannát, míg a kocsist csak megölte.
- Vagy nem volt ideje megkínozni az út szélén. – szúrta közbe Almar.
- Az is lehet. Viszont van még egy momentum, ami nem hagy nyugodni. A tökéletes vágások, egy tökéletes fegyverrel. Ilyet csak egy képzett gyilkos tud ejteni.
- Mint te? – nézett rá Almar kíváncsian az asztal túloldaláról.
- Mint én. – válaszolta Mort. – Na és ott van, hogy semmi nyom és nincs szemtanú. Kell, hogy legyen valami összefüggés a halottak között. Ez lehet a kulcsa az egésznek. Ki a megbízó? – kérdezte hirtelen Mort.
- A szigonyosok. – válaszolta Almar.
- Ennyi? Semmit nem tudsz róluk? Mik az indítékaik és miért kellett nekik ennyire ez a kocsis? – kérdezte Mort hitetlenkedve. – Igazi kis kutyus, ah bocsánat katona.
- Annyit tudok, hogy a dul Mordak ház egyik embere volt a közvetítő. – mondta Almar, elengedve a füle mellett a megjegyzést.
- A Mordak ház… ez nagyon nem jó fiú. Egy dolgot megtanultam velük kapcsolatban. Ha arra kerül a sor, simán magadra hagynak.
- Ezt mindig is tudtuk Mort. Ha valami rosszul sül el, akkor a szigonyosok nem léteznek, csak magányos küldetések vannak. De teljesen mindegy ez most. Tudjuk le ezt az egészet. Zárjuk le a múltat.
- Csak ezért vagyok itt Almar. Nem felejtettem el, amivel tartozok. Lezárjuk a múltadat.
- Rendben menjünk vissza a városőrségre. Hátha többet tudunk meg a szigonyosoktól. – mondta Almar és elindult felfelé a lépcsőn. Kiléptek a meleg és puritánul berendezett előtérbe, ahol két városőr ült fáradtan a székeken és valami hús félét falatoztak. Már éppen köszönt volna el Almar, amikor Voren dul Harath lépett be Jorel társaságában. Az újabb tiszt belépésére a két városőr azonnal felpattant, de Voren csak intett nekik, hogy folytassák.
- Almar, Jorel tájékoztatott mindenről és megtettem amire kértél. Csak egy címet mondtak és egy nevet. Azt mondták, hogy ő talán választ tud adni az egészre. – lépett oda Voren a parancsnokhoz.
- Menjünk, derítsük akkor ki. – válaszolt Almar és kilépett az ajtón Ifin poros utcáira.
Apró vércseppek hullottak a megsárgult lyukacsos kövekre és a zsákutca monoton imádság szavaival telt meg. Rodrick Payn a földön térdelt és kezeiben egy fehér fénnyel izzó amulettet szorított. A szent szavak pedig folyamatos mantraként törtek elő ajkai közül.
Megvágott bal kezét kinyitotta és tenyérrel a kövekre szorította. A paplovag tudta, hogy ura nem követeli meg az áldozást, de most mindenre szüksége volt arra, hogy felkeltse figyelmét. Ahogy a vérző kezét elhúzta a bosszú áztatta földön, a vér hirtelen eltűnt a kövekről és Rodrick a semmiben találta magát.
A nyugodtság és a határtalan öröm járta át a fekete sötétségben. Nem tudta meddig lebegett így ebben a súlytalan és mámorító állapotban, de szinte az örökkévalóságig tartott számára.
Aztán hirtelen egy véres csatamezőn találta magát. Körülötte elhullott emberek és állatok hevertek mindenfelé. Nem messze tőle pedig egy fekete vértben lévő gigászi alak állt. Hatalmas vértől csöpögő kétélű csatabárdján támaszkodott és lassan felé fordult. A vértből magasba ívelő fekete angyalszárnyak élethűen mozdultak meg, ahogy az egyszerű fekete sisakból rá meredtek az isteni tekintetek.
Rodrick teljesen letaglózva állt a csodálattól és a lényből áradó ámulatba ejtő erőtől. A férfi azonnal meghajtotta fejét. Egész élete során csak egyszer kérte istenének kinyilatkoztatását, de azt sosem felejtette el. Most pedig ismét egyetlen ura, Uwel színe előtt állhatott.
- Miért zavarsz halandó? – hallotta a mindent betöltő mélyen zengő baritont. Mintha az égből és egyszerre az elméjéből érkezett volna a hang.
- Szent bosszút kell beteljesítenem uram! Egy szegényeket gyógyító jólelkű asszony halálát. Viszont a gyilkos teljesen rejtve van előttem. Arcát és hollétét homály fedi. – válaszolta Rodrick.
- Nem érdekel, hogy jólelkű volt-e vagy sem. A bosszú jogos és áldásomat adom rá! Lásd hát válaszom! – zengett az egész csatamező és az isteni lény fekete szárnyai mintha meglebbentek volna. Rodrick előtt az egész világ megremegett és hirtelen egy ház előtt találta magát. Ifin utcáit azonnal felismerte a férfi, de a kétszárnyas kaput és a mögötte húzódó villát sosem látta. A kép villant egyet és az ajtóban állt. Az arany oroszlánfejes kopogtató némán koppant a fára erősített fémen. Újabb villanás és a ház díszes nappalijának puha szőnyegébe süppedtek a nehéz fémcsizmák.
A szobában egy idősödő férfi ült egy hatalmas párnázott fotelben és éppen valami pergament olvasott. Ahogy szemei átfutották a sorokat egy kígyó bújt elő a papírból és végig kúszva a férfi kezén a nyakába mélyesztette hatalmas fogait. Villanás és Rodrick szemben találta magát az idősödő férfivel, aki értetlenül nézett rá, majd hirtelen vér buggyant elő orrából, szájából, füleiből, majd minden pórusából. A vér, tengerként árasztotta el és semmit nem látott már a piros folyadéktól.
Végül elfolyt a semmibe a vér és a férfi helyén egy kislány állt. A beteg kislány, aki könyörögve esett elé, hogy segítsen megtalálni Rosanna gyilkosát. A lány sápadt bőre fényesen csillogott az izzadságtól és beesett tompa szemeiben a szomorúság és reménytelenség a lázzal keveredve kérlelte őt. Mögötte pedig az óváros omladozó sziluettje jelent meg, a városőrséggel éles kontrasztban. Egy haldokló kívánsága!
A lány szemeiből apró könnycseppek hullottak alá a semmibe.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 0
Kereső robot: 8
Összes: 21

Page generated in 0.0364 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz