Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vér hull a szirmokra 2. rész

, 182 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

II. Fejezet
Forog a kerék

… Csak figyelek és nézem azokat, akik nem látnak. Vakok és megtévelyedettek. Senki nem mutat nekik utat. Hamis úton járnak, mint én is egykoron. Nem értettem a vér szavát, de mikor benne fürdök, érzem, és hallom őt. Már hallom... ekkor teljessé válok és mindent látok. Látom az igaz utat, az egyetlent, ami a véghez vezet. Hallom az ostor csattanását és a forgó kerekek zaját. A lovak patkóinak dobogását, és a kocsis noszogató kurjantását. Egyre sötétebb minden és patkányként tűnnek el az emberek az odújukba. Csak a botor ember merészkedik ki a sötétségbe és száll szembe vele. Én viszont nem félek. Én eggyé válok a sötéttel. Én vagyok maga a jéghideg sötét. Csak a vér lüktet vérvörösen és a kocsis egyre gyengébben lüktető szíve...

Részlet az ifini mészáros feljegyzéseiből

- Semmi hír uram! Nem találtunk semmit. A férfi kocsisként dolgozott, a várnegyed és néha a palotanegyedben is. De csak annyit tudtunk meg, hogy már több mint egy hete nem látták. – jelentett Jorel Falor a városőrség egyik tiszthelyettese. – De ketten kevesen vagyunk Vorennel. Nem értem miért nem vethetünk be több embert?
- Jorel, ti ketten vagytok a legmegbízhatóbb embereim. Meg kell találnunk azt a kocsist és ez egy személyes ügy és még a kapitány sem tud róla. Legyen elég ennyi. Csak a hűségeteket és a titoktartásotokat kérem. Keressétek tovább! – mondta Almar és amikor a férfi kiment a szobájából ismételten belemerült a kezében tartott levélbe, amelynek a pecsétjén a három szigony szerepelt.
- Az istenekbe! – csattant fel és az asztalra csapta a levelet. Három nap telt el azóta, hogy a dul Mordak ház emberével beszélt és az óta semmi nyomot nem találtak. Almar átgondolta a helyzetét és kétségbeejtőnek találta.
Jorel Falor egy feltörekvő kiskatona volt, akit még ő sorozott be és a szárnyai alá vette. Benne teljesen megbízott, de képességei a kard használatán kívül elenyészőek voltak. Voren dul Harath egy új nemesi házból született legkisebb fiúgyermek volt. Harcban tanúsított képességei és családi hátterével gyorsan a tisztek közé került. Becsületes és tisztességes katona volt, akit Almar hamar megkedvelt és a jobb kezének tartott.
A két emberén kívül viszont nem bízott meg senkiben és ez nehezítette, hogy kit vonhat bele ebbe a nyomozásba. Nem szólhatott a nyomolvasóknak, mert az a kapitány fülébe jutott volna. Az eltűnt személyek pedig nem mentek ritkaságba a fővárosban. Feltűnő lett volna, ha ennyi figyelmet és embert fordít egyetlen senkiházi kocsisra.
Almar a múlton merengett, amikor még csak egy senki volt. Egy rozsdás karddal az oldalán keveredett bele egy nagyobb csetepatéba ifin utcáin. Fiatalok csapata a Torontól való függetlenséget hirdették és a concordia semmiségére tüzelték az embereket. Az asziszok büszke fiatal nemzedéke, akik csak az igazságot akarták. Egy volt ő is közülük és akkor azon a napon megtanulta, hogy ne becsülje le a városőrség erejét. Ekkor került kapcsolatba a szigonyosok titkos csoportjával és a múlt ködéből egy ismerős arc bontakozott ki. A megoldás tálcán hullott az ölébe. Egy ember, akinek megfelelőek voltak a képességei, hogy megtalálja a kocsist.

Raquel Mort lehunyt szemmel és félmeztelenül süttette magát a kikötő egyik mólóján. Élvezte a nap, melengető sugarait és a sós permettel teli levegőt. A magasan szálló sirályok és a tenger morajló hullámainak hangja pedig mindig megnyugtatták. Aznapra már semmi dolga nem volt a férfinek és ilyenkor mindig kihasználta a lehetőséget, hogy feltöltődjön.
A félreeső kis móló nyugalmát vasalt csizmák tompa dörrenése szakította félbe és az idős férfira árnyék vetült.
- Rendben, mindjárt eltakarodok innen! – morogta a férfi még mindig lehunyt szemmel.
- Nem azért néztem át utánad a kikötőt Mort. – hallotta az ismerős hangot a mólón fekvő férfi és résnyire nyitott szemmel fürkészte a felette tornyosuló köpenyes alakot.
- Almar? Ez aztán a meglepetés. – válaszolt és megtámaszkodott a könyökein. – Azt hittem, hogy valamelyik ölebed az. De ezen a csodálatos nyugodt napon, álmomban sem gondoltam, hogy maga a főöleb jön majd el hozzám. Ha tudom, kiöltöztem volna.
- Mort, nincs időm a szarkasztikus viselkedésedre és vicceidre. A segítségedre lenne szükségem.
- Neked? Az enyémre? – lepődött meg a férfi. – Hát ezt meghallgatom.
- Ne itt. Valami biztonságosabb helyen. – válaszolta neki Almar és kezét nyújtotta az öreg férfinak.
- Jól van, menjünk hozzám, csak pár perc séta. – fogadta el a felé nyújtott kezet Mort és felállt a fapadlóról.
A kikötőből távozva a part mentén sétáltak végig, amíg a házaktól külön állóan egy összetákolt vászonnal kipótolt faházhoz nem értek. Almar egy pillanatra megállt mielőtt belépett volna és összehúzott szemekkel tekintett a férfi lakhelyére.
- Most már tudom miért nem hívtál meg soha. – mondta, miközben kikerült az ajtó előtt lelógó horgokra akasztott halcsontokat. – Ennyit a biztonságos helyről. – morogta és a zörgő csontok kíséretében belépett az áporodott és halszagtól bűzlő házba.
- Ülj le nyugodtan, ahol találsz helyet. – szólt neki oda Mort és levetette magát az összekötött zsákokra, ami a legtávolabb volt a bejárattól. – Habár láncokkal én nem tudok neked szolgálni. – mosolygott a férfi és egy érmével kezdett el játszani az ujjai között.
- Nagyon vicces öreg! Inkább állok. – válaszolt Almar és megtámaszkodott egy székféleségen, amin mindenféle kampós kötél volt.
- Azt jól teszed, mert már elfelejtettem, hogy hol vannak a csapóajtók. – túrt bele a csapzott őszes szakállába Mort még mindig mosolyogva.
- Elég Mort! A szigonyosok megtaláltak! – csattant fel Almar és hirtelen feszült csend uralkodott el a helységben.
- Azt hittem, hogy már rég megszabadultál azoktól a büszke öngyilkos marháktól. Nem is tudom, hogy bírtál segíteni nekik egykor. – szólalt meg Mort, és derűs kedvét komorság váltotta fel.
- Mint ahogy te is segítettél nekik! – válaszolt neki Almar.
- Inkább, mint Toronnak. – húzta el a száját Mort, miközben maga elé bámulva ismerte el a keserű múltat. – De a különbség, hogy én tudtam hol a határ. Emlékszem még a pelyhedző álló fiatal fiúra, aki lelkesen és büszkén vállalt küldetéseket a Toroniak és a nagykirály ellen. Öngyilkos küldetéseket, amelyekből én mentettem meg a fehér hátsódat. Aztán évek múlva váltottál, aminek nagyon örültem, de pont a másik oldalra? Felhúztad ezt a kék gúnyát. Ah… - lendült egyre bele Mort, majd köpött egyet.
- Sosem fogod megérteni barátom és ez miatt nem beszéltünk már több esztendeje. Rájöttem, hogy csak így segíthetek az egyszerű embereknek. Ha védem a mindennapjaikat és gyermekeiknek biztonságos utcákat adhatunk. De nem is értem minek beszélek egy lelketlen gorvickinek, egy renegátnak, aki ugyanúgy hátat fordított a múltjának. – mondta Almar és a düh egyre nőtt benne, amit egyszerű csalódottság váltott fel. Mort pedig csak hallgatott és az idős férfi arcán még mélyebbek lettek a ráncok. – Én megértettelek téged Mort, és én is emlékszem, hogyan segítettem egy idős embernek leszámolni a múltjának kísérteteivel. Már városőr voltam mikor érted jöttek, de segítettem. Most te segíts nekem barátom! Segíts leszámolnom a múltammal, hogy egyszer és mindenkorra lezárhassam. Csak úgy engedtek el, hogy majd egyszer, egyetlen egyszer, ha kérnek, segítsek nekik. A szavamat adtam és most nem visszakozhatok. Túl sok forog kockán. – adta ki magából Almar azt, amit senkinek sem mondhatott el. A sors iróniája, hogy egy bűzös öreg kivénhedt fejvadász volt az egyetlen, aki meghallgatta őt. Mort, pedig csak hallgatott. - Azt mondták nem lesz soha gondom az anyagi javakra. Tied lehet az összes arany amit adnak, nekem nem kell! - mondta Almar és már azt hitte, hogy elérte a férfi lelkét, de rá kellett jönnie, mint már oly sokszor, hogy talán az nem is létezik.
- Értem! Tartozok neked barátom. Már majdnem elfelejtettem, de valóban segítettél nekem. Ezért és csak ezért, na meg az aranyért én is segítek neked. A többi… nem számít. Mit kell tennem? – szólalt meg végül Mort és a derűs férfi helyett nem volt más, csak a hideg kimért gyilkos.
- Találj meg egy férfit, egy kocsist a várnegyedből. Ebben le van írva minden, amire szükséged van. – mondta Almar és egy összetekert levelet vett elő az övtáskájából, amit oda dobott a férfinak. Mort kibontotta a néhol megsárgult papiruszt és elmélyedt a betűk rejtelmeiben.
- Adj egy napot. – nézett fel a levél mögül a férfi.
- Csak találd meg és annál előbb vége ennek az egésznek. – válaszolt Almar és elindult az ajtó felé.
- Tudod, a szavamat adhatnám én is, de mit ér egy gorvicki szava, nem? – mosolygott az idős fejvadász, miközben Almar kilépett az ajtón.

Almar a puritánul berendezett irodájában ült, és már egy egész nap csak a feljegyzéseket és a jelentéseket olvasta át. Mort még mindig nem jelentkezett, a dokumentációkból pedig nem jutott semmire. A kocsis egyszerűen eltűnt. Nem értette, hogy miért lehet ennyire fontos ez a férfi, de azt már megtanulta, hogy minél kevesebbet tud annál jobb. A feladata pedig az, hogy megtalálja ezt az embert, semmi több.
A merengését egy kopogás zavarta meg és a belépő Jorel.
- Uram! Elnézést a zavarásért, de egy férfi van itt és magát keresi. – tisztelgett a férfi az ajtóban szálfaegyenesen.
- A kikötőből a bolond fickó? – kérdezte Almar reménykedve és a kezében lévő papírt is letette az asztalra.
- Nem, nem ő. Habár ez is gorvicki és idős, de nem az a bűzös halász.
- Rendben vezesd be. – mondta Almar és várakozva nézte az ajtót, amíg meg nem jelent a férfi.
A parancsnok a belépő Raquel Mortra alig ismert rá. Csimbókos haját levágta és szakállát is megnyírta. Arcáról a kosz eltűnt és egyedül a napcserzett bőr maradt meg, ami az enyhe kreolos bőrszíne miatt alig volt feltűnő. Durva szövésű fekete nadrágot és kabátot viselt. Fehér ingje makulátlan tisztasággal ragyogott és egy egyszerű sétapálcára támaszkodott, mint az urak.
- Ez igen! – szólt elismerően Almar miután becsukódott az ajtó a férfi mögött. – Ez már jobban illik hozzád Mort.
- Egy halász nem mutatkozhat a városőrség becses parancsnokával az utcákon. – válaszolta az idős férfi és leült az egyik székre. – Úgyhogy jobb lenne, ha öltöznél.
- Miért, megtaláltad? – dőlt előre az asztalra Almar.
- Meg. – Válaszolt röviden Mort, majd hozzátette. – Majd megbeszéljük, de jobb lenne igyekezni.
- Azonnal indulhatunk. – pattant fel a parancsnok és felöltötte a páncélját, majd felcsatolta a hosszúkardját. Övére felkötötte az övtáskáját és magára terítette a köpenyét.
Mort csendesen nyitott ki az ajtót előtte és enyhe gúnyos mosollyal nézett rá.
- Csak ön után parancsnok!
Almar nem törődött a férfival, már régebben hozzászokott élcelődő megjegyzéseihez és viselkedéséhez.
Ahogy végigmentek a városőrségen Almar magához intette Jorelt és hármasban léptek ki Ifin utcáira az őrnegyedbe. Mort felugrott egy lóra és Jorel is elővezetett két teli mént. Mort pedig elindult a vasnegyedbe vezető úton.
- Hol van? – léptetett mellé Almar a lovával és örült, hogy kora délelőtt volt, mert kevesen mozogtak még az utcákon.
- A vasnegyedben találták meg a kocsiját. Egy ércöntöde és a dögkút között. Egyáltalán nem volt elrejtve, nem is értem miért nem találtátok meg. Habár nem csodálom, hogy a kutyáidnak nem csiripelnek a madarak. Túl sokat ugatnak, az információ pedig egyszerűen csak elreppen. – mondta Mort és egyik kezével egy elszálló madarat imitált.
- Ott van a kocsis is? – kérdezte Almar és a megjegyzésen csak elhúzta a száját, habár tudta, hogy a férfinak igaza van.
- Azt nem tudom, de több mint a semmi. – mondta Mort és belevágta fekete csizmája sarkát a ló oldalába.
A vasnegyedben már régen beindult az élet és mindenfelé munkások mozogtak. Öszvéreken, kiskocsikon megrakott zsákokat, farönköket és kőtömböket vittek. Az őrdomb és a temetődomb között elterülő ipari területeken a füst és a bűz állandó volt. A dombok között végigsüvítő szellő viszont mindig hozott pár órányi friss levegőt a munkásoknak.
A dögkútról füstfelhő szállt a magasba és a rothadó dögszag mindent elnyomott. Az összehordott elhullott állatok tetemei felpuffadva hevertek egy mély katlanban, amelynek a közepén egy hatalmas máglya égett, amelyre folyamatosan dobálták a tetemeket.
Ahogy a kis csapat megközelítette a helyet, feltűnt, hogy az embereken kívül patkányok illetve más dögevők mozogtak a tetemek között. Az ércöntöde falának árnyékában magányosan álldogáló kis hintót pedig alig vették észre az összehordott szemét között.
- Jorel őrködj és szólj, ha valaki közeledik vagy figyel minket. – szólt oda neki Almar és Morttal együtt leszálltak a lóról.
Csizmáik alatt apró kőtörmelékek pattantak szét, ahogy megközelítették a félig nyitott ajtajú hintót. A dögszag bűzét egy másik, erősebb rothadó szag nyomta el.
Almar az orrához emelte a kezét, Mort pedig komor nyugodtsággal tárta ki az ajtót a sétapálcájával.
- Antohra! – köhögött fel Almar és kitörő émelyítő szagokkal küzdött. Találkozott már több napos holttesttel, de a gyomra sosem tudta megszokni.
Mort fellépett a hintó fellépőjére és belesett a kocsi bűzlő félhomályába. Pár percig szoktatta a szemét a sötéthez és érdeklődve nézett végig a megalvadt vérrel borított üléseken és a padlón heverő holttesten.
- Ő az? – kérdezte hátulról Almar.
- Igen, úgy néz ki. De elég brutálisan ölték meg. – válaszolt Mort.
- Hogyan?
- Nézd meg magad. – vetette oda Mort és belépett a hintó belsejébe.
Almar kénytelen volt felkapaszkodni és a szagok ellenére benézni az ajtón. Amikor szemei megszokták a félhomályt, meglátta a földön heverő férfi holtestét és elborzadt a látottakon.
- Milyen őrült állat tehet ilyet? – kérdezte, de választ nem várt rá, hanem egyik kezével orrát takarva kezdte meg megvizsgálni a megcsonkított férfi tetemét. - Mind két kezét levágták csuklóból és a szemeihez helyezték. Mellkasára pedig egy véres fehérrózsát raktak. – morogta Almar. - Nem értem! Ez valami rituális gyilkosság lehetett? Volt már rá példa, de ilyenről még nem hallottam.
- Vagy egy üzenet. – szólalt meg Mort aki eddig csendesen támaszkodott a hintó oldalába. – Menjünk innen. – mondta és kilépett a másik oldalon a hintóból. Mire megkerülte a kocsit már Almar is kint volt.
- Mindenesetre az én munkám itt véget ért. Megvan, akit kerestél. Kicsit átszabva, de az ő személyleírását adták meg a levélben. – mondta Mort és újból végignézett a hintón.
- Tudom Mort. Nem tartozol nekem többé és nem kérhetlek, hogy segíts. Ez már gyilkosság, ami a városőrség feladata. – mondta kissé csalódottan Almar.
- Most viszont én adok neked egy jó tanácsot fiú. Jelentsd, hogy megvan és ha nem tudod lerázni őket, akkor tűnj el. Hagyd a fenébe ezt az egészet.
- Nem tehetem. Felesküdtem. Ez már nem csak egy megbízás. Az a dolgom, hogy elkapjam a gyilkosokat.
- Sok sikert hozzá fiú! A hulla már több napos és semmi nyom nincs abban a kordéban azon kívül, hogy valami borotvaéles pengével vágták le a kezeit és elmetszették a torkát. A mi nyomainkon kívül pedig nincs semmi idekint. – mondta Mort és közelebb lépett Almarhoz, majd lehalkította a hangját. – Tűnjünk el fiú, van elég tartalékom és ketten sok mindenre vihetnénk. Unom már ezt a várost. Bedobjuk a fickót a dögkútra és északon nem ér utol senki minket. – nézett a szeme sarkából a lovon őrködő katonára.
- Nem Mort! Vagy velem tartasz, vagy tűnj a szemem elől. Egy cseppnyi tisztesség sem szorult beléd. – csattant fel Almar és ellépett az idős gorvickitől.
- Büszke arrogáns fiú! Mindig is az voltál és az évek semmit nem tanítottak neked. – szólt vissza Mort ingerülten.
- Van valami probléma parancsnok? – lépett közelebb Jorel a lóval a hangoskodásra.
- Minden rendben. – válaszolt neki Almar és megpróbált lenyugodni, elvégre egy holttest feküdt mögötte a hintóba.
- Hé kutyus! Ha sokáig követed őt, akkor a tisztességébe fogsz belefulladni. – vetette oda idegesen Mort Jorelnek, ahogy elhaladt mellette.
- Még egy ilyen öreg és véged van! – mondta Jorel és kezét a kardjának markolatára csúsztatta.
- Csak próbáld meg kölyök, már úgyis kezdek berozsdásodni. – fordult felé Mort és apró mozdulattal egy dobótőr csúszott észrevétlenül a kabát ujjából a bal kezébe.
- Elég! Jorel szedd ki a hullát a kocsiból. – csattant fel Almar, de a két férfi csak egymást méregette. - Jorel ez parancs! – szólt hangosabban a parancsnok és Jorel végül megmozdult és odament a hintóhoz.
- Pedig már azt hittem, hogy a kis ölebedet mégis oda kell vetnem a dögkútra a többi közé.
- Mort… nem mi vagyunk az ellenségeid.
- Tudom! – fordult el tőle Mort és indult el a lova felé. – Tudom…
Az idős fejvadász éppen felkapaszkodott a lovára és ment volna el onnan, amikor Jorel hangja megállította.
- Parancsnok! Tegnap egy nőt találtak ugyanígy megcsonkítva.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 21
Jelenlévők:
 · boszorka
 · Öreg


Page generated in 0.0387 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz