Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vér hull a szirmokra 1. rész

, 231 olvasás, Madgar , 0 hozzászólás

Fantasy

Bevezetés

A felkelő nap halványsárga fényei átszűrődtek a fekete felhők komor rétegein és a sötétséggel birokra kélve lassan száműzték azokat árnyas rejtekhelyeikre. Az emberek számára új nap virradt és az éjszaka démonai, amelyek a meleg esti tűzhelyek mellett, az elmék által keltek életre, most elhalványultak.
A kikötőben munkások láttak hozzá a hatalmas hajók be és kirakodására, a pékségek ablakain ropogós frissen sült cipó és kenyér illata szállt végig az utcák keskeny labirintusán, csalogatva az ébredező éhes embereket.
A hatalmas tereken kofák rakodták ki az áruikat és a kocsmák alkohol szagú ajtóin megfáradt férfiak tántorogtak ki, hogy az átivott éjszaka után, egy új napot köszöntsenek. Egy újabb hétköznap Ifin éledező városának.
A gladiátorképzők fedetlen udvarán szikár férfiak láttak hozzá a reggeli edzéshez és a madarak csicsergését fakardok tompa csattanásai kísérték.
Az éjszakai őrség is váltást kapott és feledve a kocsmai verekedéseket, lopásokat, rablásokat és betöréseket végre nyugovóra térhettek. Nem történt gyilkosság az éjszaka és ez elégedettséggel töltötte el őket. Napok óta az első nyugodt este.
A nap sugarai lassan elérték az épületek és tornyaik alját és a hajnali munkások mellett, az utcák is zsúfolásig teltek a különféle emberekkel.
A tornyok közül is egy, magányosan elkülönülve, emelkedett a magasba a palota negyedben. Fekete kövei magába szívták a nap melengető fényeit és mintha elnyelték volna azt. A matt fekete márványtorony csúcsa elkeskenyedett és az emberek rettegve beszéltek a Tűtorony borzalmairól.
A hatalmas város Őrnegyedében terült el a Kínok tere, ami a nevében hordozta az ott zajlódó események kegyetlen tetteit. Bűnözőket, gonosztevőket és árulókat végeztek ki nyilvánosan, és napokig hagyták a megkínzott, meggyötört testeket rothadni a napon vagy az esők frissítő záporában. Akkor legalább nem lehetett annyira érezni a foszló hús, émelyítő szagát.
Az emberiség groteszk módon élvezte a kivégzéseket és a városban a legnagyobb tömeg a téren gyűlt össze. A sivár hétköznapokon fintorogva kerülték el a teret de, hogy kielégítsék vágyukat egyre csak gyűltek az aznapi kivégzésre.
A nap lassan delelőre hágott és a városőrség kék és fehér színű brokátjában tört magának utat a tömegben. Négy alakot kísértek, akiknek a fejére barna színű durva szövésű kámzsát húztak. Csak egy egyszerű nadrágot viseltek és a meztelen felsőtestük friss vágásoktól és korbácsütésektől vérzett. Kezüket egymáshoz kötötték és vezetőszáron húzták őket az elkerülhetetlen sorsuk felé.
Mezítláb lépkedtek a hideg macskaköveken és nemegyszer találta el őket rothadt gyümölcs vagy éppen egy kemény kődarab.
A tömeg őrjöngött, kiabált és egymást ingerelve próbáltak nagyobb kárt tenni a négy férfiban. A káromkodás, szitkozódás, hálaimákkal, nevetéssel és sírással keveredett. A téren eksztázisba került nép csak két dolgot akart, vért és halált.
Az ítélet viszont már rég megtörtént. Négy bitófa állt üresen és a gyenge szellőben lengedező hurkok csendesen várták, hogy ékszerként viseljék őket az elítéltek.
A férfiakat felráncigálták a fapódiumra és a hóhér egyenként bújtatta őket a hurkokba. A kámzsát nem vették le róluk, az ítélet szerint nem illeti meg őket a név és arc kiváltsága. A tetteik szörnyűsége nem csak az asziszi törvényeket, hanem az egyetemes törvényeket is sértette. Névtelen és jelöletlen sírba fogják helyezni őket.
Az egyik kámzsa alatt, a bekötözött szájú férfi emlékezett mindenre. A kezdetre és az ítélőszékre. Légzése zihálttá vált, szívverése felgyorsult, ahogy mellette hangos reccsenéssel megfeszült a kötél és társa rángatózó lábai hiábavalóan kapáltak a levegőben. A tömeg éljenzett és örömmámorban úszott.
A férfi elmondott volna egy imát, de már rég nem hitt senkiben és már nem is kellett többé neki. Hirtelen eltűnt a lába alól a talaj. A már rég kikoptatott deszkák lecsapódtak és a hurok megszorult a nyakán. A kötél erősen mart a húsába és teljesen elszorította a nyelőcsövét. A légszomj őrülten csapott le tüdejére és lassan elkezdett elhomályosodni a tekintete. Az ünneplő emberek kiáltozásai is egyre halkabban jutott el hozzá. Végül elsötétedett előtte minden. A hangokat mintha víz alól hallotta volna, amíg azok is megszakadtak és nem maradt más csak az üres sötét csend. Megfeszült teste lassan elernyedt és ujjai közül egy apró kis tárgy gurult a hideg kövekre.
Az első sorokból egy koszos kis apró kéz nyúlt be az őrjöngve ünneplő tömeg távoltartásával küzdő őrök lábai között és az apró kis aranypénzérme eltűnt a poros szakadt nadrág zsebében.
A szőke hajú utcagyerek a négy élettelenül himbálódzó testet nézte mosolyogva és a hihetetlen szerencséjét áldotta.

I. Fejezet
A gyilkos ébredése

Az élet annyira mulandó és üres. Az emberek, mint apró kis cseppek a tengerben. Egy eltűnik máris újabb lép a helyére. Az Istenek szurkos vitorláson szelnek közöttünk kényük szerint. A halál pedig fényes napsugárként süt reánk, de mikor leszáll az éj az árnyak hosszúra nyúlnak. Egy apró csepp is lehet veszélyes, ha egy hatalmas hullám része. Erős vagyok! A társaim és Istenem mellettem állnak. Egyek vagyunk mi, egy hajóról verődő hatalmas hullám. A vér pedig szólít engem…

Részlet az ifini mészáros feljegyzéseiből

Az idős férfi megfáradtan térdelt a hideg köveken és a körülötte heverő embereket nézte. Négyen támadtak rá a sötét sikátor koszos és szennytől teli útvesztőjében. Egyszerű rablók lehettek, akik így próbálták meg sorsukat jobbá tenni. Most mégis ott hevertek a porban az elhullajtott szemét között, ahová valóak voltak.
A férfi lehunyta szemét és a vér szaga helyett a sikátorban keresztülszáguldó sós levegővel telt meg tüdeje. Mélyet sóhajtott és lassan fújta ki a tenger párlatát, ami már jó ideje az életévé vált. Őszülő szakálla összekeveredett hajával, ami az izzadsággal összeragadva tapadt a cserzett és napbarnított bőrére. Véres kezét beletörölte a verejtéktől megsárgult fehér felsőbe és egy köteg összecsomózott halat felemelve állt fel a földről.
- Öreg vagyok én már ehhez! – morogta érces hangon asziszul és a még halkan nyögdécselő egyik férfi torkára lépett ütött kopott barna bakancsával. A földön heverő férfi tehetetlenül vergődött, ahogy szép lassan megfulladt.
- Ranagol… hmm, mindegy… - intett legyintve az idős férfi, majd mindenféle lelkiismeret nélkül fordult meg és indult el a csillagos éjszaka alatt a dokkokhoz.
Alig tett viszont pár lépést, amikor vasalt csizmák lépteit verték vissza a házak falai, a szűk utcában. Sárgás fény vetült rá és fémcsörgéssel kísért alakok vették körbe.
- Valóban öregszem! Már a hallásom sem a régi. – jegyezte meg magának a férfi és meglepődött a városőrség ilyenfajta gyorsaságán.
- Dobd el a fegyvert! – hallotta a parancsszót és a felé meredező hosszúkardok hideg fémein a fáklyák fénye eltorzultan csillogott.
- Nincs nálam fegyver! – válaszolta a férfi és abban a pillanatban nehéz kezek ragadták meg hátulról. A vállán és a karjain érezte a lánckesztyűk finom hideg szemeit és fiatalkora jutott eszébe, amikor nemegyszer kötött ki a városőrök karjaiban.
- Ki akartak rabolni. Én csak védekeztem. – mondta lemondottan a férfi, miközben megkötözték a kezeit és a köteg hal, a kopott, néhol megsüllyedt kövekre esett.
- Majd odabent megbeszéljük! Ti négyen, takarítsátok el a szemetet. – szólt oda az őrjárat parancsnoka, majd megindultak a dokkokkal ellentétes irányba.
Az idős férfi csendesen lépkedett a kéretlen kíséretével és a finom halakra gondolt az utca porában és a rogyadozó nyugodt kis otthonra, ami a part mentén várt volna rá.

- Raquel Mort, a halász! A magányos remete, akit mindenki elkerül. Raquel Mort a bajkeverő! – lépett be a szobába egy kék és fehér szegélyű köpenyt viselő középkorú férfi. Arcát körszakáll keretezte és fekete haját gondosan felnyírták. Markáns arcát néhol apró ráncokként szántotta fel, az idő könyörtelen vasfoga és tapasztalt, általában barátságos mélybarna szemeiben most aggodalom csillogott. Ahogy az előtte ülő idős ápolatlan férfira nézett, mégis elmosolyodott. – Raquel Mort, barátom! Rég láttalak…
- Valahogy én nem örülök ennek Almar. Oh elnézést, Almar parancsnok. Csak egy napja várok már itt. – vetette oda az idős férfi és a koszos karján megfeszültek az izmok, amire heves lánccsörgés töltötte be a termet.
- Bizony rég volt már, hogy letelepültél itt és sem a beszéded, sem a modorod nem változott azóta. – folytatta Almar parancsnok fel sem véve a férfi megjegyzéseit és megtámaszkodott a gyanús megszáradt sötét foltokkal szennyezett asztal lapján. – Ne vedd sértésnek barátom, de lehet nem fog tetszeni, amit mondani fogok. Lassan eljár felettünk az idő és minden csak rosszabb lett. Nem tudni mikor robban ki megint egy véres belháború.
- És mi közöm nekem ehhez? Tartsák csak meg a politikájukat maguknak. Csak egy halász vagyok, te is tudod. – csattant fel Raquel Mort.
- Na igen, persze… Szerencséd, hogy ismerlek öreg barátom, mert azt a négy halottat nehezen tudnád megmagyarázni. Ebben az időkben könnyedén a bitóra kerülhetsz Mort!
- Te is tudod, hogy csak magamat védtem.
- Igen, ezért most el is engedlek. – mondta a parancsnok és kinyitotta a vasalt ajtót. – Katonák! Engedjétek szabadon ezt a férfit. – szólt hangosabban, amire egy láncinget viselő városőr rohant be a szobába. Kulcscsörgést követően pedig az idős férfit összebilincselő láncok a földre hulltak.
Raquel Mort megdörzsölte a csuklóját és felállt a kis székből, majd szó nélkül elindult kifelé.
- Mort! Csak ne felejtsd el, amit mondtam. Kerüld a bajt és húzd meg magad. Legközelebb nem biztos, hogy a katonák be is hoznak. – szólalt meg Almar parancsnok, ahogy az idős férfi elhaladt mellette.
- Örülj, hogy nem hever még egy kupac tetem az utcákon a többi mellett… parancsnok. – válaszolt Mort és Almar titulusát merő gúnnyal ejtette ki. Az idős szoborszerű napbarnított arc viszont semmilyen érzelmet nem tükrözött.
- Neked is minden jót barátom! Ja és rád férne egy fürdés! – köszönt el tőle Almar és csak a fejét csóválta, amikor a férfit kikísérték az épületből.
- Miért engedi meg ezt parancsnok? Egy gorvicki fattyúnak, hogy így viselkedjen? – kérdezte a városőr, aki elengedte az idős férfit.
- Ez egy nagyon hosszú történet lenne elmesélnem Jorel. Időm pedig most nincs rá. Szedd össze az embereket, a kapitánnyal parádézni megyünk a királyi udvarba.
- Igen Uram! – mondta a fiatal katona és kisietett a szobából.
Almar dun Lorte parancsnok a városőrség kapitány helyettese pedig elgondolkozva sétált el a szálláshelyéig.

A palotanegyed díszes motívumú házainak utcáit csizmák, és lovak patkóinak dobogása töltötte be. A városőrség egy kisebb csoportja vett körbe két lovast, akik egyszerű díszítésű, de mégis művészi varrású selymes anyagú kék zubbonyt viseltek, amelyet fehér és ezüst szálakkal befuttatott zsinegek fogtak össze a gomboknál. Lebegő kék köpenyükön az egymást keresztező két éji vas tengerészkard büszkén hirdette, hogy az asziszi őrséghez tartoztak.
A napnyugta már közel volt és a szürkületben nem sok embert találtak az utcákon. Egy két nemesen és kíséretén kívül, csak az őrökkel találkoztak.
A meredek kikövezett utcák és hatalmas rezidenciák felett magasodott a nagykirály erődje és a tornyok közül a legkiemelkedőbb útjelző, a Tűtorony magasba emelkedő matt fekete hegye volt.
A kis különítmény mindenféle probléma nélkül jutott át az utcákon és mentek át a palotaerődjének kapuján.
A kapuban és az erőd falain mozgó kék és fekete színeket viselő katonák fürkészve néztek át mindenkit és láthatóan készültségben álltak.
- Elég nagy felhajtás, egy egyszerű kis ünnepségért. – jegyezte meg Almar dun Lorte mellett lovagló koros férfi, akinek simára borotvált arcán, csak szilárd komorság látszódott. Almar viszont mielőtt válaszolhatott volna, egy díszes aranypalástba öltözött férfi lépett eléjük a palota udvarán.
- Köszöntelek benneteket a nagykirály testvérének Auril dal Raszisz és Lana del Thinor nászának a megünneplésén. Melyikkőjük Kornel del Thinor kapitány?
- Én lennék! – válaszolt a koros férfi és leugrott a lóról.
- Minden tiszteletem az öné kapitány! A lovászok majd gondját viselik a lovaknak, a katonák pedig nyugodtan maradhatnak az udvaron. Megfelelő ellátást kapnak persze ők is. Jöjjön az ünnepség már elkezdődött. – szólt a férfi és elindult a márványkövekkel kirakott hatalmas kapu felé, amelyet alabárdos őrök vigyáztak.
Almar is leszállt a lováról és elindult a kapitánya után. A kísérőjükön gondolkozott, vörös címert viselt, amelynek a közepén egymást keresztező tengerészkardokon nyugvó parázstartó szerepelt egy lefele álló nyílvesszővel. A nagykirály embere volt, de attól még a dal Rasziszokhoz tartozott, mint maga a király is. Almart soha nem érdekelte a politika, de magas rangjával kényszeredetten is, de belekerült néha a játszmáikba. Nem született nemesnek és soha semmilyen ház nem állt mögötte. Amit elért azt a tehetségének köszönhette és semmi mást nem akart, csak rendet és igazságot Abaszisz népének.
Csendesen, magában merengve lépett be a királyi palotába és a nagyterembe, amit művészi zene töltött meg, a bent lévő emberek beszédjének zsivajával együtt.
Almart szinte elkábította a pompa és a színek kavalkádja. Vörös, kék, fehér, fekete, arany, ezüst, bíbor és ezek ezernyi árnyalata kavargott a teremben. A falakon lobogókon lógtak az abasziszi hercegkapitányok családjának a címerei és középen a nagykirály eltéveszthetetlen zászlója. Az asztalokon pedig gazdagon hevertek a különféle ételek, halak arzenálja a Quiron tengerből, egészben kisült sertések, pikáns illatú öntetekkel, byzonok hatalmas zsírtól csöpögő csülkeivel és egzotikus déli gyümölcsök édeni kosaraival. A vacsorát pedig erős fűszer illatú borokkal és sörökkel öblítették le. A zenészek megállás nélkül játszottak és a nemesek, arisztokraták és gazdag új nemesek pedig parádézva táncoltatták meg a különféle selymekbe, bársonyba és méregdrága anyagokba öltözött fehérnépet.
Almar önkívületi állapotban követte a kapitányát és elcsodálkozásából egy férfi zökkentette ki őt, aki megállította őket.
- Kornel del Thinor kapitány! Örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat. Tudja, Lanának ez nagyon sokat jelentett.
- Auril dal Raszisz! Az enyém a megtiszteltetés, hogy jelen lehetek elbűvölő unokahúgom legcsodálatosabb napján. Arról nem is beszélve, hogy mindez a Nagykirályunk áldásos hozzájárulásával. – válaszolt a kapitány és elismerően tekintett szét a teremben.
- Igen, nagy nap ez a mai. A del Thinorok és a dal Rasziszok egyesülésének kezdete. Koccintsunk hát az új szövetségre és nem utolsó sorban, a gyönyörű feleségemre! – emelte a magasba a kupáját a férfi, aki a húszas éveinek a végén járhatott és ekkor látszódott meg, hogy már eléggé felöntött a garatra. A magasba emelt kupából kifröccsenő apró cseppeket a vörös ingén alig lehetett már megkülönböztetni. - Egy boros kupát a királyváros őrzőjének! – kiáltotta és egy szolgáló odanyújtott egy egyszerű ezüstszínű kupát, amit a kapitány kénytelen volt elfogadni.
- Erős szél vezesse hajótokat, a só erősítse fiaidat és a víz rejtse el örökre gondjaitokat! Igyunk hát! – szólt a kapitány és a két kupa összeütődött, majd Auril dal Raszisz Almarhoz fordult.
- Benned kit tisztelhetek nemes uram?
- Almar dun Lorte vagyok a kapitány helyettese. – hajolt meg enyhén a férfi, habár nem tudta ilyenkor mi a teendő, mivel az etikettet nem ismerte.
- Ó! Azt hittem, hogy a szolgálók kint ünnepelnek. Na de mindegy. Egy poharat a sehonnainak! – kiáltott a férfi és Almar kezébe is egy boros kupát nyomtak. – Koccintsunk hát, hogy majd tudd mesélni a gyermekeidnek ezt a csodálatos napot, amikor egy főnemessel ittatok együtt a királyi palotában. Egészségünkre! – a kupák összeütődtek és Almar összeszorított foggal itta ki a tartalmát. – Most pedig mond el a kinti társaidnak, hogy micsoda kegyben részesültél. – vetette oda Auril dal Raszisz és nem is pazarolt több pillantást a férfira.
Almar a kapitányra nézett, aki meredten bámulta az előttük álló nemeset és egyben újdonsült rokonát. Almar ismerte a felettesét, hogy tudja mi játszódott le benne, ezért megelőzte a problémát.
- Uram! Engedelmével megnézem, hogy az embereink megfelelő ellátásban részesülnek-e. – szólalt meg Almar és a kapitány csak komoran biccentett.
A távozó Almarnak forrt a vére a dühtől, viszont soha nem került volna a parancsnoki beosztásba, ha nem tudott volna uralkodni magán. A lelke mélyén pedig megkönnyebbült, hogy visszatérhetett a sajátjai közé.
Odakint a szolgálók, testőrök és vizitorok is ünnepeltek, ettek ittak a kihozott maradékokból és nevetgéltek, jól érezték magukat, hiszen nem minden nap jutott nekik ennyi minden.
Almar csendesen támaszkodott meg a palota egyik falának árnyékában és az embereit nézte. Milyen sokat küzdött mire eljutott idáig és mégis milyen kevésnek tűnik mindez. Soha nem fog tudni kinőni a saját árnyékából.
Elmélkedéséből egy csizma puha talpának surranása billentette ki. Egy díszes ruhába öltözött férfi lépett mellé és ruhájával ellentétes egyszerű fekete köpenyét szorosabbra húzta össze magán.
- Elnézést, hogy megzavartam parancsnok, de beszélnünk kell. Nincs sok időnk, ezért a formaiságoktól eltekintek. A segítségére van szükségünk. Eltűnt egy emberünk. – suttogta miközben szorosan a parancsnok mellé állt.
- Keresse meg a kapitányt, ha ennyire sürgős és ő ráállítja az összes emberét. – válaszolt neki Almar és alaposan végigmérte a férfit, aki láthatóan az arisztokráciához tartozott.
- Nem ért engem parancsnok! Nekünk magára van szükségünk. Láttam az előbbi kis incidenst bent és biztosan mondhatom, hogy a kapitány bármennyire is jó ember, de meg van kötve a keze. Esküje pedig a királyhoz kötik.
- Én is esküt tettem. – vágta rá azonnal Almar és kezdett nagyon rosszat sejteni a férfival kapcsolatban.
- Esküt, igen, de Abaszisz népére és védelmére is. Minden perccel fogy az időnk, így nem hagy más választást nekem. Mindent tudunk önről parancsnok. Tudunk a múltjáról, tudunk a gorvickiról, tudunk arról, hogy a ligát segítette. Az asziszi népnek, amelyből ön is származik, most újra segítségére van szüksége. Erre esküdött fel. Találja meg az egyik emberünket.
- A legjobb embereimet fogom ráállítani, ennyit megtehetek. – adta meg magát végül Almar.
- Nem parancsnok, nem bízhatunk meg senkiben. Maga keresse meg, a legnagyobb diszkrécióval, ha kérhetem. – suttogta a férfi és ökölbezárt kezét felé nyújtotta, amelyen egy óezüst pecsétgyűrű volt. Egy pillanatra meglátta a kitárt szárnyú héját, majd a férfi kinyitotta a tenyerét, amelyen Almar azonnal megpillantotta a pecsétgyűrű belső felén lévő apró kis jelet. A jelet, amelyet jó ideje nem látott már. Az egymást keresztező három szigonyt. Mélyet sóhajtott és lehunyta a szemeit.
- Rendben. Kit kell megtalálnom?
- Itt nem beszélhetek róla. Később meg fogja tudni. Maga jó ember parancsnok, csak tartsa a szavát és találja meg! Higgye el nem leszünk hálátlanok. Az anyagiakra többé nem lesz gondja. – suttogott továbbra is a férfi, majd hirtelen megfordult és elindult vissza a palotába.
Almar dun Lorte pedig egyedül maradt és a magasan ragyogó csillagok között a múlt fekete ködét látta előhömpölyögni.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Madgar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 4
Kereső robot: 14
Összes: 31
Jelenlévők:
 · gszabo
 · hazugsagok
 · Kavics
 · Kovács Sándor
 · Öreg


Page generated in 0.0398 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz