Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Újratervezés

, 386 olvasás, Mona , 13 hozzászólás

Gondolat

Mindig is meg voltam győződve arról, hogy életem összes válaszútján a rossz útra léptem. Egyszerűen génszinten kódolt bennem a dolgok elcseszésének képessége. A tökéletességre törekvés közepette valamin mindig elcsúsztam és a világom úgy fordult a visszájára, akárha megfordítasz egy homokórát...

... újratervezés.

Futom a rohadt köröket a rohadt karma markába szorulva, miközben ujjai között pereg ki minden, ami a lényegem. Télen a napfény, nyáron a hűs, fahéj-illatban az étvágy, kandalló közelben a parázs. Egyre fogyva, egyre szürkülve... mintha vissza is fejlődnék.

Színes voltam, élénk, bátor, maximalista, lehengerlő. Jelen tapasztalásaim fő motívumja azonban nem más, mint hogy tartsd a szád, mert a világ kiforgat önmagadból.

Kifordultam rendesen, majdnem meg is haltam - ismét.

Megszültem a kislányomat, és ez a bizonyos marok csontropogásig szorított. Csepegett a vér, hörgött belőlem a síron túli dohos vákuum. Mindezt miért?

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ne kérdezd a miérteket. Túl rövid az élet ahhoz, hogy kutassuk a csodák mögötti szikkadt okokat. Vessz el csontvelőstül a csodában. Az élet harmat-csoda-cseppjeiben.

De én nem romantikus vagyok, hanem realista. Nem reneszánsz, hanem dekadens. Tudós, ha úgy tetszik, nem tudok beletáncolni a szökőkút közepébe, nekem előbb értenem kell, hogy meddig tart majd. Ha nem értem, kétségbeesek.

Hát, ez volt. Kétségbeesés az ismeretlen szájszagos torkában. Most is úgy gondolom, hogy még mindig lesz rosszabb. Nem megérzés (tudós ne vizualizáljon dejavou-ket), tény. Lehet. Miért ne? Ez van. Viselni kell az élet viszontagságait, nem? Nincs más választásunk. Ez a lélek-nevelés.

Vajon vannak-e nők, akikből teljes mértékben hiányzik az anyaösztön? A hormonok mindenre képesek, hegyeket is megmozgatnak, ha kell. Mert egy abortusz előtt álló nő honnan tudhatná, hogy milyen anya lenne? Fogalma sem lehet. Ahogy arról sem, hogy milyen gyermeket ad majd a világnak. De hát hibázunk. Vagy, ha nem is hiba, döntünk. Döntenünk kell.

Válasszatok magatoknak utat.

Nemrég olvastam egy cikket, amiben a hibás döntések agyi biológiáját kutatták. A nem logikusnak tűnő döntés kimeneteleket.

Mert mi a logikus? Kinek mi szükséghelyzet alapján. Épp mire vágysz.

De az abortusz? Az abortusz hogy lehet logikus döntés (ha egészséges szituációról van szó). Mondják: nincs férj, nincs munka, nincs pénz, nincs senki.

De hisz' sosem vagyunk egyedül. Az élet ad, ha te is adsz. Ha elveszel valakitől, akkor tőled is elvesznek. Együtt vagyunk, csak mindannyian a saját homokóra-mókuskerék körforgás-börtönében. Ami azt eredményezi, hogy nehéz megérteni a másik szorult helyzetét.

Azt tapasztalom, hogy meg sem próbálják, és ez az igazi tragédia. Na meg az, hogy mindenki szuperintelligens zseninek hiszi magát, pedig nincs többről szó, csak arról, hogy a szűk kis szubkultúrában az adott ember mit tapasztal. Amit még nem tapasztalt meg, arról ne legyen már kurva kemény öntudatos véleménye.

De van. És ebből mi lesz? Ártalom. Pedig "Nil nocere" - ha nem segíthetsz, legalább ne árts.

Orvosnak lenni... ugyanolyan nagy hiba az önbizalomhiány, mint az egoista isten-képzelgés. Belevágnunk mernünk kell, de be kell látni azt, ha vakon vagdalkozunk magunk előtt. Ja, és mert még nem sütöttem el kismillió közhelyet, kerüljön ide egy: "a jó pap holtig tanul"...

Hallgatnunk kellene az őseinkre. AZ ő univerzális tapasztalásaikra, bölcsességükre. Nem megcáfolni kellene újra és újra a régi tudásokat, hanem felhasználni. Vagy legalább elgondolkozni a miérteken.

És az állítások valóság-tartalmán.

Nem az a kérdés, hogy hiszel-e istenben, avagy nem. Hanem az, hogy számodra mi az isteni-lét. Mit jelent, mit gondolsz róla. Durva ha stigmák és babérkoszorú képe ötlik fel előtted.

Na, hát előttem pont ez. Egy bűntető, gonosz isten, aki folyton röhög rajtam. Az elbaszott döntéseimen, a tengernyi könnyeimet, azon szerencsétleneken, akiket a közelembe fújt a szél. Egy sötét, villámló felleg ő. Ő, a mindenható.

Talán mindannyiunk istene ilyen. Nem tudom. Remélem, nem. Ne vesszen már a szomszéd tehene is - gondolom én. De ebbe bele se menjünk...

A lényeg, hogy újra annál az útkereszteződésnél találjuk magunkat, ha rosszfele indultunk. És ez jó, nem? Végtére is, ami nem öl meg, az megerősít, nem?

Inkább gyengít... egyre öregebbek és fásultabbak leszünk, ahogy szembe kell néznünk a viharos élettel. Vívják csak a harcokat a gyerekeink, nekünk már elég volt. Bőven sok is. De aztán pont értük kell újra harcba szállnunk, akárhány évesek is vagyunk. Harc volna az egész élet?

De mi ellen? Hát önmagunk ellen. És ezt be kell fejezni! Ki kell itt békülni mindenkivel.

Anyánkkal, aki ki akart nyírni minket méhen belül. A rettenetes múlttal, a még szarabb jelennel. Jobb úgysem lesz, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy éljük meg az egészet.

Mert az élet rövid - hál'isten...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Blog
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 8
Kereső robot: 11
Összes: 31
Jelenlévők:
 · arttur
 · Bánfai Zsolt
 · Destiny
 · Divima
 · hazugsagok
 · Kavics
 · nagyvendel
 · PiaNista
 · Ravain


Page generated in 0.0413 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz