Az ékes szép szavak,
már oly kevésnek tűnnek,
félelem van bennem,
hogy megérintselek.
Nem látom
a szomorú sötétségtől,
a vakító eget;
nem hallom az éneket,
mely a boldogságtól ered.
Mint sötét, rideg erdőben
a megsebzett kis őz,
én sem tudom,
mennyi a lepergő időm.
A láthatatlan angyalok,
befonják hajukba
a keserű könnyeket.
Mégis,
mily’ gyorsan elbukok?
Ma még itt.
Holnap merre?
Merre hajtom
megtört fejem pihenőre?
Indulhatok még feléd?
Megfoghatom kezed?
Elmondhatom-e:
mit is érzek?
Vagy, tán megszállt
az ördög végleg
és azt kívánja,
veszítselek el
örökre Téged?
NEM!
Fel nem adom,
míg élek,
ha kell,
létrán megyek
a tüzes pokol
hitvány mélyébe!
Onnan is
vissza fogom hozni
megfagyott szívedet,
testedbe betéve
azt szorosan átölelve;
várni fogom,
míg újra virrad;
SZERELMÜNK hajnala.