Haszontalan vagyok e világra,
Kétségbeesve nyögöm imámat,
Keseregve létezek céltalan,
Munkámat gyümölcs sosem méltatja.
Bárcsak elmúlhatnék gyorsan, s csendben,
Hogy semmi élő meg se neszelje...
Nem kívánok sírt ékes virággal,
De kívántam szerelmet; hiába.
Mi értelme szeretni, s remélni?
Nincs oly vágy, mi a hitet megéri,
Sosem teljesül, s csak csillapodik,
De évek után is álomport hint,
Így elkábul a naiv szerelmes,
Mert azt hiszi, szeretni szent eszme,
De csak gyönge hódol be ily módon,
Az értelem erősnek szent oszlop.
Eléri-e célját, ki hittel ír,
Lesz-e boldog, vagy csak egy percre víg?
Minden hiába, nincs fénylő jövő,
Hasztalan fáradozik a költő.
S hasztalan minden egyéb mesterség,
Ha eleve vesztesnek születtél,
Azonban nem gúnyolok senki mást,
Csak magamra írtam e csúf mintát.
Nyeljen el az űr, mi lelkemben van,
Szívemben a zűr el sosem hallgat.
Hagyjanak el az emlékfoszlányok,
Hisz bennem úgyis minden elkárhoz.
Hát eméssze tűz testem és lelkem,
De csak hogy semmi ne hallja, csendben.
Nyomtalanul örökre eltűnni...
Ez, mi égő szívemet lehűti.
Világ csodái, kik csak csúfoltok,
Nektek most örökre búcsút mondok.
Száműzött a világ, hát elhagyom,
S vérkönnyek közepette kacagok.
S ha majd sólyom szárnya messzi repít,
Soha többé nem érzek gyötrő kínt,
Kitépve fájdalmam szabad leszek,
Élve föld alatt, világ felett.
Dobjon el magától a zord világ,
Mossa el eső könnyeim sírját,
Lábnyomaim vesszenek homályba,
Ne sújtson többé e kornak átka,
Feledjen el mind, ki él e Földön,
Eresszen el örökké e börtön,
Ne halljon felőlem senki, ki él,
Fáradt lelkem ölelje fel az ég!
|