Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Marie kicsi báránya (folytatás I.)

, 479 olvasás, bArthAKata , 6 hozzászólás

Felnőtteknek

Előzmény:

"... Utcáról-utcára nagyobb lett a jövés-menés, motorok hangja verődött vissza a csonka falakról, néha felugatott egy-egy rövid sorozat, vagy a kutyák, kik már a sikátorban nyalták a kiszagolt, meleg vért. Sok helyen szinte felismerhetetlenségig omlottak az épületek. Néhol egy-két házorom még állt, így találgattam, merre az arra.

Azt hiszem jóval több, mint egy órába telt, mire a város olyan részébe értem, ahol még álltak a házak. Függönyök lebegtek az ablaktalan keretekben, sírás – vagy épp a síri csend ült meg falak mögött.
Továbbállok – döntöttem el végül –, csak előbb ennem kell! Az ételhez pedig jegy, vagy ami még jobb, ha van, pénz kell. A macskaköves útszélre ülve magam alá hajtottam lábaim. Hiába dörzsölgettem, lassan fájni kezdett.
Zsibbasztóan nyers volt a reggel, és hideg, mint egy mirelit hal.

Az élet továbblépett. Kinyitott az utca túloldalán a vegyesbolt, utcára pakolt a pék – gondolom, tegnapi sütés, vagy legfeljebb két napos, de csoda, hogy egyáltalán még az is van.
Ketten is állnak előtte kosárral, még egy óra, és összecsukja a kis asztalkát, mert morzsa sem marad. Gyorsan kellene hát valaki, de nem olyan egyszerű ez. Lopni sosem az... "

...és a folytatás:

Egy autó kanyarodott be a sarkon. Ritka látvány. Se zászló, se jelzés. Leparkolt, talán húsz lábra tőlem. Nagy sokára egy magas sarkú cipőbe bújtatott harisnyás láb nyúlt ki az ajtaján, melyet szinte azonnal egy kerek, látszólag sokszoknyás csípő követett. Pénz szaga lógott a levegőben, mintegy púderként lengve körbe a már felém ringó alakot. Ez az, erre vártam! Ha nem most, akkor lehet, hogy estig sem lesz jobb alkalom – gondoltam, de már ugrottam is, megjátszva a bénát, sántikálva indultam felé. Ám még mielőtt panaszra nyithattam volna a számat – a már olyan jól bevált módon –, határozottan felém nyújtotta kesztyűbe bujtatott kezét megragadva jobbomat, és megrázta.
– Ute vagyok. Csak nem szállást keresel, angyalom? Nohát, megsérültél? – mutatott le a lábamra, melyen bár szakadt volt a harisnyám, különösebb sérülés nem volt látható.

Tudtam, mindennel teljesen tisztában van, nem sikerült megtévesztenem, így nagyon nehéz lesz tőle bármit is elemelnem. Ez a gondolat, valamint a szállás emlegetése hirtelen kijózanított, ám mivel nem válaszoltam, Ő folytatta: – Hadd nézzelek hát, egészen szép arcod van, kedvesem. Ha segítség kell, csak szólj Uténak! Nekem. – Mosolya nem volt mézesmázos, sőt nagyon is kedvesnek és őszintének tűnt.

– Az éhség nem betegség, Asszonyom. A lábam pedig, nos, elég régóta kuporgok a járdán, és elmacskásodott – feleltem minden körítés nélkül. Nem jó olyannak hazudni, aki a vesédbe lát. Főleg nem, ha ingyen szállást emleget.
– Akkor gyere! – Már meg is ragadta erős ujjaival a csuklóm, és szinte húzott maga után, közben pedig folyamatosan beszélt... – Van nekem nem egy hasonló lányom, ágról szakadt mind, mint te, Virágszálam. Nincs saját gyerekem, sosem volt, most legalább van, aki gondoskodik rólam öreg napjaimra. Jóért jót várj, ezt szoktam én mondani mindig. Kevés jó ember van a mai világban, angyalom, aki maradt, azt jobb, ha megbecsüljük, nem igaz? – Lendületesen fordított maga felé, és már nyitotta is a kocsi ajtaját. – Szállj csak be, jobb lesz bent, a melegben, olyan szakadt az a posztókabát rajtad, hogy már egy egér se lenne hova fészkeljen belé – azzal rám csukva az ajtót, megütögette a kocsi oldalát. – Mikolaj! Vigyázzon a leánykámra, amíg visszajövök! – Előrepillantottam a vezetőülés felé, ugyanakkor a tükörből egy bozontos szemöldök és egy igen öreg, de melegséges, barna szempár nézett farkasszemet velem.

A szemöldök gazdája biccentett, majd megbökte sapkáját, mintegy köszönés helyett. Kezemet ölembe rejtve nem tudom, meddig gubbasztottam a finom bőrülésen, de a lezárt autó és annak melege valahogy nyugtatóan hatott egyébként is hajszolt idegeimre. Olyannyira, hogy akaratlanul felzokogtam. Gyűlölök sírni, főleg mások előtt, ráadásul a zsebkendőmet Franciaországban, a fogadós ingujjába gyűrve láttam utoljára. Miután velem végzett, abba törölte a... Megrázkódtam. Látványos lehetett, mert Mikolaj hirtelen hátrafordult, és érezhető aggódással a hangjában megkérdezte:

– Jól van kisasszony? – kérdezte lengyelül. – Igen, igen, csak a bombázás miatt… Érti? Kicsit kiborultam – válaszoltam neki anyanyelvén, majd gyorsan kabátom ujjával felitattam a már államon sorakozó könnyeket. Láthatóan meglepődött, mert szemöldöke hirtelen felugrott és hosszú, néma másodpercekig ott is maradt, mintha csak homloka közepére tűzték volna.
Kitartóan nézett. Nem fordítottam el a fejem, egészen addig, míg erőteljes koppanások nem jelezték, hogy valaki közeledik az autóhoz, és a koppanások gazdája, kinyitva a mellettem levő ajtót, rám nem parancsolt: – No! Húzódj csak beljebb, Drágám!

– Mikolaj, induljon! – szólt előre, de nem vette le rólam a szemét. – Mint mondtam, Virágszálam, ez a posztókabát már egy kisegeret sem tartana melegen. Ez ellen sürgősen tennünk kell valamit! – Bizonytalanul biccentettem, hogy részemről oké, de nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Így inkább elfordítottam a fejem, összébb húztam magamon rongyaimat és úgy tettem, mintha érdekelne az utca nyomora; a még mindig omladozó épületek, a kavargó por, a batyus zsákjaikat szorongatva vonuló embervázak fel-feltűnő árnyai.

Talán három sarkot mehettünk, amikor újra fékezett az autó.
– Gyere! – szólalt meg ismét, miközben kezemet megfogva egy erőteljes húzással kiemelt az ülésről, és talpra állított az automobil mellett. Köhintett, lassan, óvatos mozdulatokkal megigazította kontyából kilógó szálait, igazított kesztyűjének makulátlan csipkefodrain, megpaskolta-csípte az arcát, és rám se pillantva már vonszolt is tovább maga után, mintha csak az ölebét vinné egy könnyed, reggeli sétára a parkba. Mégis, valahogy a sok érzelemmentes, ide-oda szegődő bolyongással töltött hónappal a hátam mögött, nyugtatólag hatott rám eme elemi, anyai érzésekből feltörő gondoskodása.

Hatalmas, mély belövésekkel tarkított bérépület kapualjában álltunk meg. Kesztyűje egy pillanatra megállt a levegőben, majd lenyomta a nehéz vaskilincset. Látszott, hogy nem először jár itt, de a magabiztos fellépés mögött most először éreztem meg a habozás hullámait.

A belső kertes, körfolyosós épület felett az ég lassan szürkébe váltott. Megriadt galambcsapat rebbent fel a kapu csapódásának zajára.
– Esni fog — jegyezte meg szenvtelenül Ute, majd felém fordult. – Megjöttünk. Legyél néma, és ha kérdeznek, csak mosolyogj udvariasan! Menni fog? – pillantott rám, egyik szemöldökét felhúzva. Bólintottam, és meglebbentettem egy félmosolyt. Ez volt a legtöbb, ami épp tellett tőlem. Biccentett, és sarkon fordulva elindult egyenesen át a kerten, az emeletekre vezető lépcsők irányába.

Félemeletnél járhattunk, amikor valahol felettünk az egyik emeleti ajtó kinyílt, és kapkodó, éles férfihangoktól lett hangos a lépcsőház. Hárman vagy négyen lehettek, németül beszéltek, össze-összecsattanó csizmáik sarkának hangjától és az ehhez társított harsány „Heil Hitler! ”-köszöntésektől földbe gyökeredzett a lábam. Ute is megállt, hallgatózott. Az időérzékem cserbenhagyott, úgy tűnt számomra, mintha órákat töltöttünk volna már ebben a mozdulatlanságba dermedt, feszült várakozásban, mire azok ott fenn, élénken vitatkozva, végre elindultak. Lefele.

(Folyt.)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Regény
· Írta: bArthAKata
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 0
Kereső robot: 16
Összes: 37

Page generated in 0.0436 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz