Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Pestis I.

, 249 olvasás, woodootroll , 0 hozzászólás

Misztikum

Ébredés...

Kr. u. 1342. Fekete felhők gyülekeztek az égen. A komor, késő őszi hajnalon rozsdabarna leveleket sodort le a haragos szél a fák ágairól. A fellegek vészjóslóan közel voltak a dombokon tanyázó erdősségek felett, jeges eső áztatta a tájat. A környék, és a kőrom fagyos nyugalma nyomasztó álmokat hozott rá. A szürkébe öltözött alak hosszú keresés után végre megtalálta, amit keresett.
A homályban létező álmai, mert álmodott, keserédes örömöt hoztak lelkére, a vak ember elhozta, és feltépte a pecséteket. Kérte, hát hozták, hiszen eleget tétlenkedett már. Nehéz a föld a holtak számára.
A szürke ember hétszín pecsétnek áldozott, három emberöltő után a halódó forgatag végre élettel telt meg.

A rőt vörös sosem élt igazán, hosszú gyökerei mélyre nyúltak, talán egészen a föld kérgéig. Lassú, vontatott parázslása tétova szívdobbanássá formálódott, a zöld ragyogás először a fák rügyeivel mozdult, de egy-kettőt szült, és a hulló levelek havában már a harmadik, eleven lobbanássá serdült.

A lobbanás mélykék és lila szikrát csiholt, a homlokába égetett ősi ösztön aranyszín diadém lángját keltette életre fején. Ahogy kell, egyiket a másik után. Csakrái fénye halvány derengéssel töltötték meg a sötétséget. A falakban élő gonosz titkok táplálták őt, nem fogadta testvéreinek őket, csak kihasználta mindet. Akarata, mint a fák gyökerei a vizet, ő a lelküket, vízből levelek, lelkekből élet született.

Kiszáradt test lomhán mozdult. Pihennie is kellett, hogy újra megtegye. A hold bejárta égi útját, mire a rezdülés remegő rángássá változott. Tüdejébe áporodott levegő áramlott, lábainál poshadt víz csobbant. Mire a nap felbukkant a monostor romjai felett, gyenge kezeit a fekete bazaltkövekre tapasztotta.

Magába szívta a habarcsba zárt fájdalmat, a fájdalmat, ami a kárhozat emlékét hordozta. Saját emlékeit, amit vérével együtt kevertek könyörtelen kezek az anyagba, ami összetartotta börtönének fekete köveit. Hangtalan kiáltás síron túli üvöltésbe fordult.

Az ösztön, és a vérében létező hatalom nem vált az enyészeté, nem korcsosult el, a földből kiszipolyozott energia tompa morajlássá vált, majd haraggá, és egyetlen átkos szóvá...

A csonttá soványodott, elgyötört test immáron az évszázadok alatt összegyűjtött energiát egyetlen pontba sűrítette. A nehéz kövek felsikoltottak tenyere alatt, ahogy a külvilágba hányt szó és akarat megrepesztette őket. Egyetlen szó elég volt, hogy a monostor falai megremegjenek.

Harag...

Az üres cellában, az épület mélyén, egy elfeledett katakomba eldugott zugában a vak, Templomos lovagok ősz szakállú mentalistája felemelte fejét a hangra. Kezeiben gyerek fej méretű Lapis Lazuri követ markolt. Elégedett volt művével. Kis segítség volt csupán, a nehezét testvére végezte a fal mögött. A fekete fényben derengő pentagramma vonalain kívül, a földön egyetlen olajlámpa égett, kísérteties fénybe öltöztetve a piciny helyiséget. Ablakai nem voltak, nem is lehettek itt, mélyen a föld alatt, finom ívű boltívek keretezték felül a méretes kövekből húzott ezeréves falakat.

A hangot apró földrengés követte, por szitált a levegőbe, majd hangos robajjal leomlott a szemközti fal. A mögötte lévő üres sötétség foszlott öltözékű csont sovány alakot szült. Néhány perc elteltével a századokkal ezelőtt befalazott ember egyetlen, tétova lépéssel megszabadult börtönéből. Beszáradt szemhéjait a mentalistára emelte. Lassan, nyugodtan lélegzett.

Az éterben tapintani lehetett az energiát, a behívott hatalom érces sercegése betöltötte a termet. A reszketeg kezek letették a földre a követ. Selymes lüktetése halványulni kezdett.
Emberi hang törte meg a csendet.
– Üdvözöllek, Ash! Barátom... Feladatunk van.

Döghalál

"Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; őbenne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarászok tőrétől, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad, pajzs és páncél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal, a dögvésztől, amely a homályban jár, a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren, és hozzád nem közelít. Bizony szemeiddel nézed, és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam, a Felségest választottad a te hajlékoddá. Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget sátorodhoz. "

Ash némán bámult ki az apró kis emeleti ablakon a macskaköves utcára. Szemeivel az esőcseppek útját követte a csiszolt üvegen. Nem volt más dolga épp, nem is igen csinált mást az utóbbi kilenc napban. A negyvennapos vesztegzár önnön választott börtönévé változtatta a házat. Csak a szokásos napi rutin, alvás, étkezés, várakozás. Unalmában emlékeibe merült, már amennyire tehette. Habár külsőre a harmincas évei derekán járt, néhány év távlatánál tovább nem tudott felidézni semmit a múltjából.
A Whitechapel a szokásosnál is kihaltabb volt ma délelőtt. Gyalogos nemigen járt-kelt, csak a festékkel megjelölt házak ajtói előtt ültek a nappali őrök, felettébb fásultan a napok óta tartó áztató eső miatt.
1351 augusztusát írták az úr kegyelméből. A járvány már hat hónapja tombolt St. Andrew, Holborn és St. Clement egyházközségben. A heti halálozási jegyzék már háromezer fölé emelkedett, és itt még nem is számolva azokat, akik a többi, kevésbé érintett községekben haltak meg pestisben, kiütéses tífuszban vagy vérzéses lázban.
Isten nem lesz irgalmas azokon, akik semmibe veszik bosszúját, az emberek elbizakodottak, és gőgössé váltak. Komoran mélázott el egy ideillő passzuson Jeremiás könyvéből: "Avagy ne büntessem-é meg az ilyeneket, mondja az Úr, és az efféle népen, mint ez, ne álljon-é bosszút az én lelkem? "
Elmosolyodott. Bár járatos volt az efféle vallásosságban, és mély ájtatosságban, hiszen szüksége volt rá, ha be akart olvadni az emberek közé, hinni nem hitt istenben, merő hazugságnak és képmutatásnak tartotta az egyházi világot. Jézus próféciáit, a szeretet vallását az évszázadok korcs fenegyerekké változtatták. A papság és a világi egyház haszonleső gonoszsága az emberek kordában tartását és feltétlen irányítását szolgálta. Az emberek kegyelemért és irgalomért buzgón imádkoztak, rettegve kérték a megbocsátó Isten irgalmát... "Ó, az a hatalmas, a félelmetes Isten! "
Ash számára fura ellentmondást jelentett ez, nehezen döntötte el, hogy szeretik vagy rettegik az Urat. Mindig is kívülállónak érezte magát ezen a világon, már régebben is felismert olyan logikátlanságokat, amit ha szóvá tesz, kínzás és a biztos máglyahalál várt volna rá. De mivel semmi se történhet vélünk Isten akarata és engedelme nélkül, tulajdonképpen az egyedi világnézete is nem más, mint az Úr akaratából és kegyelméből adományozott iránymutatás. És mivel ez is, mint minden, Istentől ered, miért is kellene félnie az Ő bosszújától... Tehát ezt a sugalmat Istentől eredőnek vélte, ezért hát nem is futott előle, hiszen ha az Úrnak problémája lenne mégis vele, ítélete az Ő akarata szerint bárhol és bármikor utolérheti. Egyébként se ismert senkit, aki találkozott volna személyesen vele, se angyalaival vagy más kompániájával, vagy akár Luciferrel is.
Újra cinikus mosoly bujkált szája szegletében, ahogy elhessegette e nevetséges okfejtést, amit unalmában szövögetett. A pestis szörnyű méreteket öltött, elharapózása nem égi bosszú volt, hanem az emberek hanyagsága és nemtörődömsége, ami e kór terjedését elősegítette. Főleg tekintetbe véve azt a tényt, hogy a felebaráti szeretet és az egymás iránti felelősség abba a tényben csúcsosodott ki, hogy a megfertőzött emberek egy szemernyit se törődtek azzal, hogy céltalan menekülésük közben hány embertársukat fertőzik tovább. Nem egyszer fordult elő az is, hogy puszta gonoszságból a betegek hajlamot mutattak arra, hogy egészségeseket is tovább fertőzzenek. Sokak szerint a betegség természetéhez tartozik, hogy minden embert valamiféle őrület fogja el, és gyűlölet embertársaik iránt, mintha nemcsak a ragály kapta volna el őket, hanem az elméjüket is megmérgezi és legyűri valamiféle erőszakos gonoszság, rosszindulat, mint a veszett ebet, aki azelőtt kezes jószág volt, most meg megtámad és megmar mindenkit, aki csak az útjába kerül.
A kijelölt Konstáblerek a házak lezárásában látták a betegség kordában tartásának sikerességét, és mozgási szabadságukban korlátozta azokat a fertőzötteket, akik felettébb nagy riadalmat keltettek, ha az utcákon betegen föl-alá jártak, fennhangon hangoztatva pestises mivoltukat, amint hagymázas állapotban a legszörnyűbb tetteket hajtották végre a köz ellen. Mert vagy alamizsnáért vagy rongyokért könyörögtek, hogy sebeiket bekötözhessék, vagy másért esedeztek, ami épp az eszükbe jutott. Vagy pedig sokkal rosszabbat tettek, egyszerűen meggyilkolták azokat, akin nem látták meg a pestis nyomait, de sokszor csak alattomos módon megérintették az embert, és utána közölték, hogy betegek. Emlékezett, egy alkalommal a saját szemével látta, ahogy egy fiatal cselédlány sietett az utca közepén, talán a pékhez vagy orvosságért, mire egy sötét kapualjból kiugrott egy rongyokba öltözött haldokló, és arcon csókolta a riadt lányt. Arcán fekete fekélyek éktelenkedtek, aztán a tette után sután elsietett. A lány hangosat sikoltott, majd összeesett. Bár Ash különös figyelmet fordított inkognitójára, mégis tett egy kis kitérőt, és egy sikátorban elmetszette az arcátlan koldus torkát. Nem mintha számított volna a halálát pár órával siettetni.
Hát efféle földi pokol sújtotta az ősi várost.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Regény
· Írta: woodootroll
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 181
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 215
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.2351 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz