Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Úton a végtelen felé

, 406 olvasás, lambrozett , 7 hozzászólás

Ezek vagyunk

Méltatlanul bán' a Sors az öregekkel,
ellopja szemükből a fénynek csillagát –
homályos utakon poroszkál már a láb...
bukdácsolva bokáz a táncos reggellel.

Reszkető kezekkel kell fogni a bögrét,
kilöttyen a kávé, a kanál szambát jár –
micsoda butaság, a szék is hasmánt vár,
mert felborult éjjel... ráült az öröklét.

A szoba épp lehűlt, nincs, aki begyújtson,
megnőtt a távolság az udvar végéig...
régen közelebb volt (a vén így emlékszik),
mintha minden dolog ott lógna a csúcson.

Nehezebb mozdulni és körülményesebb,
súlyokat hord a test, míg a lét súlytalan –
lebeg benne a kor, mint mondatban alany,
akárhová tesszük, csak a szó népesebb.

Mily kelendő volna most a fürge küllem,
a hamvas barackbőr, ragyogó tekintet...
(ami még egy kontárt is bőven megihlet)
de száműzve lettek, másokra feszülten.

Méltatlanul bán' a Sors az öregekkel,
ellopja szemükből a fénynek csillagát –
tapintani az űrt, a végtelen határt... s
amott, a semminél, értük Halál seftel.

Megjegyzés: (2015. december)

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: lambrozett
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 22
Regisztrált: 4
Kereső robot: 7
Összes: 33
Jelenlévők:
 · arttur
 · boszorka
 · Gyenge Ildikó
 · varadinagypal


Page generated in 0.0394 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz