Megülnek a sarkokban a percek,
lassan vánszorog az éj,
barna sorok között táncol
a lepkeszárnyon billenő
kopott ihlet-erény.
Előttem szemfehérbe olvadt
papírlapnak bőre sápatag,
kezdetét nem leli a sorsnak,
a toll a kézben el-el bóbiskol,
hitem felhígult, bágyatag.
Hangod bennem, mint hívatlan
vendég-negatív lóg gondolatnyi szálakon,
sötétben szárad a lélek,
sóhaj-vöröse fényt zeng,
exponált emlék-álmokon.
Ma verdeső galambokként
csapódtak lelkem üvegablakának
drága szavaid, Te kint, én bent,
bámultuk még egymást egy darabig...
Megjegyzés: /2014 eleje.../