Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Mint Pinokkió…

, 478 olvasás, Pacsirta , 10 hozzászólás

Ezek vagyunk

Így ünnep előtt, előfordul velünk gyakran, hogy gondolatban elkalandozunk a múltban. Végig járjuk az elmúlt éveket, évtizedeket, vizslatva milyen volt a karácsonyunk. Aztán valahol kiköt a gondolat, követjük az időben és rájövünk, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul.

Ezúttal kisfiam első karácsonya jutott eszembe. Éppen tíz hónapos volt. Megbeszéltük, hogy ajándékot nem kap, de a karácsonyfát már biztosan megcsodálja. Azután úgy gondoltam, varrok neki mégis egy nagyon egyszerű rongybabát, aminek csak törzse van, feje, keze, lába, amit már az ilyen kicsi gyerek is megérthet. Közben titokzatos neszek hallatszottak fel a garázsból. Fűrészelés, gyalulás, faragás. Biztos voltam benne, hogy férjem is készül valamivel.

Traktort csinált fából, méghozzá olyan jópofa traktort, mintha csak az üzletből jött volna ki. Akkor még nem igen érdekelte a gyereket, de később hosszú időn át a kedvencei közé tartozott. Sokat játszott vele, s szinte elnyűhetetlen volt.
Az én rongybabám viszont, nagyon satnyára sikeredett. Szemet, szájat varrtam neki cérnából a arcra, orrot viszont varrtam hozzá, ami ráadásul igen hosszú lett.
– Olyan, mint Pinokkió. Sokat hazudott és megnőtt az orra! – ugratott a férjem. Már bántam, hogy egyáltalán csináltam arcot neki. Hiszen, az ilyen kicsi gyereknek elég arc nélküli babát a kezébe adni. Sajnos, már nem volt idő újra kezdeni, így hát Pinokkió nagyra nőtt orral üldögélt a karácsonyfa alatt.
Kisfiam így is azonnal a szívébe zárta. Nem is kellett neki más, csak Pinokkió, mert ugye a név az ráragadt. Azzal aludt, azt hurcolta mindenhová magával, azt a csúf rongybabát. Már nagyobbacska volt, amikor a nagymamához mentünk falura, viszont Pinokkió otthon maradt, véletlenül. Gondban voltam, hogyan fog aludni nélküle. Aztán döbbenten hallgattam, amikor édesanyám azt mondta a kicsi unokájának:
– Tűzbe kell már dobni azt a Pinokkiót, úgyis olyan csúf. – Kisfiam azonban kiállt érte.
– Nem is igaz, hogy csúf, de ha csúf is, én akkor is szeretem Pinokkiót!
Este elalváskor nagyon gondban volt, de megértette, hogy nélküle kell aludnia és nem hisztizett. Másnap alig várta, hogy hazaérjünk és viszontláthassa Pinokkiót.

Aztán egy napon a férjem szavain döbbentem meg.
– Jól mondta bölcs nagyanyád, hogy tűzbe kellene már dobnod Pinokkiót. Olyan csúf szegény!
A gyerek akkor is megvédte kedvenc játékát. Hiába ígértek neki bármi szépet, neki csak Pinokkió kellett.
Kisfiam három éves volt, amikor az ő szavain döbbentem meg. Éppen fürödni készültünk. Tél volt, a kandallóban duruzsolt a tűz, s ilyenkor ott fürösztöttem a kis kádban a kandalló előtt. Mi lenne, ha tűzbe dobnánk Pinokkiót, kérdezte tőlem. Elégne, és nem lenne többé, válaszoltam. Az mit jelent, hogy nem lesz többé? Kérdezte, és nagyon értelmesen nézett rám. Azt, hogy elég a lángok között, s ilyen hamu marad csak belőle, mint a fából, és megmutattam neki a hamut a tartályban. Bedobjuk? kérdezte kíváncsian. Mondtam neki, hogy én nem tehetem, mert az övé, csak ő dobhatja be, de tudnia kell, hogy akkor nem alszik többé vele Pinokkió, és hiába is keresné, mert többé nem lesz sehol, elég, és hamu lesz belőle.
Nagy gondban volt. Aznap este, mintha szorosabban ölelte volna magához Pinokkiót.
Másnap fürdés előtt kijelentette, eldöntötte, tűzbe dobja a babát. A döntést tett követte. Végignéztük, amint Pinokkió a lángok martaléka lesz.
Amikor a jó éjt puszi után lefeküdt, a szokásos mozdulattal nyúlt Pinokkió után, de félúton megállt a keze, a fal felé fordult kicsit elgondolkozva... Erősebb volt nálam, mert én napokig, miután lefektettem, kirohantam az udvarra, hogy kisírjam magam, miközben ő bátran viselte tettének következményeit. Nem említette többé Pinokkiót, de láttam, éreztem, ott van a gondolataiban.

Évek múltak, talán két év, amikor meghalt egy kolléganőm, fiatalon, súlyos betegségben. Kisfiam ott játszott a nappaliban, elmélyülten az építőkockáival, amikor a férjemnek újságoltam kolléganőm halálhírét, ami igazán megrendített mindkettőnket. A gyerek látszatra minden idegszálával az építőkockáira összpontosított, de a figyelme közben sokkal tágabb kereteket ölelt fel. Mindent hallott. Oda jött hozzám és megkérdezte, mit jelent az, hogy meghalt? Mondtam azt, hogy nincs többé, nem él, eltemetik és ha eljössz velem a munkahelyemre, nem láthatod többé Kati nénit, mert ő nincs többé, majd valaki más fog dolgozni ott az ő helyén.
Mélyen elgondolkodott, aztán megkérdezte:
– Úgy, mint Pinokkió? – alig jutottam szóhoz a megilletődéstől.
– Igen, úgy mint Pinokkió! – aztán megkérdeztem – emlékszel még rá? – bólogatott és gyűltek szemében a könnyek, de nem csak neki... Akkor átöleltük egymást és elsirattuk Pinokkiót.

Évekkel később hallottam, amint a húgának mesélte, hogy amikor kicsi volt, neki is volt egy babája... aztán meghalt. Pinokkiónak hívták és szebb volt, mint a húgi Lili-babája.
– Nem is igaz, – cáfolta a húgi – mert Lilinél csak Juliska-baba szebb, de én akkor is a Lilit szeretem jobban...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 308
Regisztrált: 2
Kereső robot: 34
Összes: 344
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.2667 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz