Levetkőzöm.
Ujjaim kalapom emelik
fenyőágnak ütközik kézfejem.
Nevetek.
Hold-bőröm halkan karcolja a tű.
Előttem állsz,
kint a téli ég alatt, és engem nézel.
És engem látsz.
És én látlak téged.
Felém nyúlsz,
s visszahúzod a kezed,
minden kék.
Az ég, a fény
türkizen forognak feletted a csillagok.
Fordul a tér,
mögötted könyves szekrény,
kezedben egy könyv:
az Igaz szerelemről.
Arcívem válladra hajlik,
perzseli bőröm a vörös:
a szoba fala.
A ruhám.
S fordul a tér.
Rózsaszirmos szélben nevetsz felém.
Szabad tüdőd emeled a bárány-ég felé.
Megperdülsz,
karodban én
homokszín fordul a tér.
Kastély.
Én a vörös, te a kék
pepitán koppan visszhanggal a talaj.
Markomban a vállad
lakkcipőm viszi levegőben a dallam.
S ahogy dobban
toppan a sarok
s ott
megtorpan a forgó
tér, táncos
hópehely petty lebeg
mozdulatlan
torkon szorít engem
ahogy légvételed kezded
tánclendülettől poros kristály-csillár
fénye vibrál
halódva arcomon
pupilláink habzsolják a fényt
eltűnő lepkés szenvedély
elfojtott forró hevét
Vércsepp hullna avarra
a könnyes könyves fenyves
arany havas lombjára...
de minden megáll –
– forgásában a világ
Mert te engem nézel
és te látsz engem
és én látlak téged.
Online látogatók:
Látogató: 92
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 109
