Zakatoló szívemben kihunyt a láng,
Lelkemtől búcsút vett a szenvedély,
Életemben ködös, homályos talány,
Hogy mint egykor, fogok-e írni még.
Egykor csak Te léteztél, bennem voltál,
S akkor napkeltétől napnyugtáig
Mint kőbe vésett törvény, uralkodtál...
Uralkodtál; elmém s szívem fölött.
A múlt vad tengere már nem hullámzik,
Csak csendesen csobog, szelíd hanggal,
S nem üvölt, csak halkan suttog fülembe
Emlékeként az egykori dalnak.
Tavasz van. Boldogság. Öröm dala zeng,
Mégis minden olyan szabálytalan,
S kiveszett dalaimból a rendezettség,
Szívem otthon van, mégis hontalan.
Most nem vagy itt, nem üdvözíted lelkemet,
Távoztál; messze űzted mennyországomat,
S kapok-e még valaha a mennyből ihletet,
Hogy mint egykor, újra írjak, s daloljak?
Minden jó, mégis semmi sem az,
Hogy már nem szeretlek, keserű vigasz,
Mert lelkem mélyére temetve az érzést,
Ki tudja, fogok-e újra írni még?
Online látogatók:
Látogató: 104
Regisztrált: 2
Kereső robot: 18 
Összes: 124
Jelenlévők:
