Most meg szemészhez kell elmennem. Igen, valóban baj van a szemeimmel. Azt hiszem, a legnagyobb baj a szemeimmel van. Kezdhettük volna ott – mielőtt az immunológus odaküldött. Az immunológus, akihez a neurológus főorvos, akihez egy szakorvos, akihez az endokrinológus, akihez a sebész, akihez... én már nem is emlékszem, hogy lett hirtelen tumor a fejemben és antitest a véremben.
Persze, ha tippelnem kellett volna, megmondtam volna én is mindenféle teszt nélkül. De ez nem az a hely, ahol tippelhetsz, itt maximum a panaszaidat kérdezik, de azt meg... hát, azt vagy nem hallgatják meg, vagy tippelgetni kezdik, hogy fejezed be a mondat végét, úgy aztán már azt sem tudod, hogy kezdted, és igazából a nagy zűrzavarban úgy érzed, talán semmi bajod sincs. Ők bezzeg tippelhetnek.
Na mindegy. Szóval a szemem. A szemem zöld és semmi baja. Vagyis... na, már most összezavarodtam, szóval a szememmel van a legnagyobb baj. Másként talán rá sem jöttem volna, ki a biológiai apám. Vagy számít az? Számítanak bármit a szülők? Mert anyámat ki akartam hagyni a dologból. De őt semmiből nem lehet kihagyni, mert úgyis kiszagol mindent. Hát... idegrohamot kapott, bexanaxálta magát pár pohár vodkával, majd elszívott két doboz cigit, mielőtt lereagálta volna, hogy „anya, csináltattam egy CT-t, és van rajta valami. A sebész szerint ha azonnal megműtenénk is, késő volna”… szóval pár perc elteltével visszahívott sikonyálva, hogy miért csináltatok CT-t, miért teszem ki a csini kis pofimat ekkora sugárterhelésnek, miért van ott valami, én miért nem tudom, mi az, és miért mond ilyet a sebész, és én miért nem hívtam előbb, és miért teremtette meg Isten a világot?
Hát, kemény kérdések ezek. Kemény és valóban... igazán célratörő kérdések az én drága jó szülőanyámtól. Tehát. Mielőtt válaszoltam volna, elszívtam két doboz cigit (néhány szál illegálisat), felszívtam egy csíkot, nyaltam egy bélyeget, betoltam négy páleszt... satöbbi, satöbbi, mert ilyen hatással vagyunk egymásra... én és a drága jó édesanyám.
Tehát eléggé betépve és elszállva azt válaszoltam, hogy „nem tudom”. Tovább folytatta, aztán én is, majd ő, majd én, de erre már egyikünk sem emlékszik.
Na. Szóval a szemem. És ha nem is az én szememmel van baj, hanem mindenki máséval?
Nekem ugyan nem kellett az ovi legklasszabb pasija. Egyébként is volt már kettő felesége, na meg dicsekedett is, hogy ő bárkit megkaphat. A suli és a gimi legklasszabb pasija sem kellett, mind üresfejű, műmájer hajzselé-reklámnak hatott, és nekem több kellett ennél. Már akkor megmondták a csajok, hogy nekem valami rohadt nagy baj van a szemeimmel – nem kellettek ehhez orvosok. Az egyetemen is folyton kettős látással működtem, lévén, hogy végigpiáltam az egészet –, talán le sem bírok venni egy vért józanul. Nem tudom, még nem próbáltam.
Szóval a szemem. Az orvosok hajtogatják, hogy sicca syndromám is van. Vagyis, hogy száraz a szemem. Száraz... száraz... hát annyit, amennyit én bőgök, egy utcán tévelygő hontalan, céltalan, IQ-tlan, süketnéma és vak ember is megmondhatja, hogy nekem nem száraz a szemem. Csak zöld. Mint a méreg, olyan zöld a sok abszinttól. De a tesztek.
De akkor is végigbőgtem az ovit, mert állandóan megbüntettek a rohadt óvónők. Hogy a macska rúgna beléjük, hogy miért baj az, ha a mászóka tetejéről ugrálok. Vagy ha levágom a Csitos Kriszti földig érő hullámos haját? Vagy... ha néhanapján hozzávágtam az undorító tejeskávét a dadának? Én legalább kinyilvánítottam a nem-tetszésemet. Ez olyan nagy baj?
Végigbőgtem az általánost is, mert iszonyú dolgok történtek akkoriban. Például amikor a málna kidőlt a táskámban. Vagy amikor senki nem segített kimenteni a halakat az osztály-akváriumból, ha a sok fafejűn múlt volna, az összes aranyhal a vízbe fúl! Vagy amikor megtudtam, hogy télapó nem is létezik, pedig valami piros ruhás fószer arra kért, hogy üljek az ölébe, majd szopogassam a cukorkabotját – hát akkor az ki volt?!
Aztán felsőben végre megláttam az igazi szépséget! Százötven kiló volt, szűk ruha-kedvelő biosz tanár. Gyönyörű ember volt, csüngtem a szavain, hogy az amőba így meg úgy, na meg a zöldszemes ostoros és a papucsállatka! Ő is imádott, aztán valamiért börtönbe csukták, hát már nem is emlékszem, miért. Végre valaki szeret néha megsimogatni, és lecsukják? Hát, már akkor tudhattam volna, hogy nincs igazság e Földön.
A gimi zavaros volt, mert akkor kezdődtek a visus hallucinációim, egy időben a füves cigivel. A bátyám néha kiverte a számból, így aztán járhattam fogszabályzásra is. Anyám még ma is emlegeti, mennyi pénzébe került az akkoriban. Talán hagyni kellett volna engem cigizni, akkor talán nem ferdül el az arccsontom – erről csak ennyit mondhatok.
Aztán jöttek-mentek a pasik, egymás után, rajtam át-keresztül, szépen sorba, néha azok is valahogy egymásba gabalyodva... na, az szar volt. Ciki volt az az éjszaka az ügyeleten. Akkor zárta be a bátyám a szobám ajtaját, csak aztán annak is kínos vége lett, egyrészt mert ő lenyelte a kulcsot, amitől kilyukadt a bele néhány helyen, másrészt akkor volt menő a Lois és Clark, avagy a Superman sorozat – szóval gondoltam, ha ugrom az ablakon, valaki szuperhíró csak elkap?! Akkor egy életre megtanultam, hogy szuperhősök nem léteznek.
Szóval a szemem.
És most már tényleg komolyra fordítva a szót.
Nagyon kevés embert láttam életemben szépnek. Nagyon keveset. És ők, akik gyönyörűbbek mindennél a világon, rettenetesen magányosak. Zárkózottak és önpusztítóak, szinte lehetetlen a közelükbe keveredni, vajon miért?
Miért vagyunk zárkózottak? Miért rettegünk máshoz szólni és miért nem érdekel minket más problémája? Hát akkor mi más érdekelhet minket a földön, mint a másik ember? Talán mert rettegünk attól, hogy akit szépnek látunk, arról kiderül, hogy egy mocskos állat? És így, önmagunkat védve meg sem adjuk az esélyt arra, hogy barátaink legyenek? Tanítóink, inspirálóink, gyógyítóink? És miért van az, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek minket, hogy tanítsanak, hogy gyógyítsanak, viszont mi mégsem tesszük másokkal? Ennyire önzők vagyunk?
A szememnek annyi a baja, hogy nem látja a külcsínt. Nem zavarja, ha nagy az orrod, vagy elhíztál. A szemem semmi mást nem lát, csak a lelkedet... és nem az érdekli, mit osztasz meg a facén, vagy hogy tiszta-e a ruha, amit viselsz.
Szeretnélek szeretni. Valóban meghallgatni. Én nem vágok közbe, és nem próbálom a szádba adni a saját véleményem. Ha megengednéd, akkor tesztek helyett is kitalálnám azt, hogy van-e valami akkora elfojtás a múltadban, ami tumorrá burjánzik, avagy gyűlölöd-e önmagad annyira, hogy a tested antitesteket termel a sajátja ellen. Látnám. Te is látnád. Mindenki látná, ha érdekelne bárkit. Rossz úton járunk, le se szarjuk, él-e vagy hal a másik. Posztolások mögé bújva várjuk, hogy bennünket ünnepeljen a világ, miközben egyre magányosabbak és betegebbek leszünk.
De miért?
És anyámra visszakanyarodva. Miért nem jött el értem a kórházba? Hát, ő legalább válaszolt.
„Vizes volt a hajam. ”
|
Online látogatók:
Látogató: 49
Regisztrált: 4
Kereső robot: 17 
Összes: 70
Jelenlévők:
