Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Jön a medve

, 423 olvasás, Frekventor , 10 hozzászólás

Kaland

A rendszerváltást megelőző években történt, hogy munkaadóimnak megmaradt egy csehszlovák csereüdültetési lehetősége, és nagy kegyesen felajánlották nekem. Kaptam rajta, mondván, mégiscsak külföld, és a bordó útlevelünk is érvényes volt, viszem a családot a hegyekbe. Picinyke autónk volt, NSU-Fiat 600-as, azzal vágtunk neki négyen a több száz kilométeres útnak. Már a határon furcsán néztek ránk a határőrök, mikor kinyittatták a csomagtartót, és meglátták a zűrzavart, a dugig töltött apró csomagtérben minden elképzelhető és képzeleten felüli dolog volt bezsúfolva. Megnézték, mennyi pénz van nálunk, a nyolcszáz koronát kevesellték, meg kellett győzni őket, hogy ez olyan üdülés, ahol már minden előre le van rendezve, ez csupán a költőpénz. Akkor nyugodtak meg, mikor felhívtam a figyelmüket az ablaktörlő rekeszre, amiben sorakoztak a konzervek. Boldogan léptük át a határt, végre külföldön vagyunk, minden furcsa és idegen, a közlekedési tábláktól a feliratokig.

Az első kisvárosban egy presszónál megálltunk, kértünk kávét, a gyerekeknek üdítőt. Hézagos orosz tudásom ellenére elég jól kommunikáltam a felszolgálóval, később is úgy tűnt, hogy az orosz nyelv beválik mindenütt. A közismerten magyar lakta területeken sem volt ez másképp, sokáig élt az emberekben 1968 élménye, senki nem akart magyarul tudni. Szóval a kávét nagy lendülettel hörpintgettük, egyszer csak rágóssá vált, megittunk egy csomó zaccot, mire rájöttünk, hogy itt egyszerűen leforrázzák a kávéport, megspórolva a presszógépet. A hegyek között megtapasztaltuk, mennyire kevés a hatszáz köbcenti, míg mi harmadikban kocogtunk felfelé, mellettünk húztak el a Skodák, Ladák, nekik meg sem kottyant az emelkedő... Esteledett, mire beértünk az üdülőhelyre, átvettük a szálláshelyet, aztán beestünk az ágyba. Másnap a közeli városkát látogattuk meg, majdnem pórul jártunk, éppen csak észrevettem, hogy egy tolvaj kotorászik a táskámban, ami a vállamon volt. Pillanatokon belül eltűnt, mi meg örültünk, hogy megmaradt mindenünk. Az egyik utcai árus mákkal töltött fánkot kínálgatott, megegyeztünk, hogy veszünk a fura csemegéből. Orosz tudásomat fitogtatva kértem dvadcaty darabot, az árus pislogott egy párat, de aztán berakta egy nagy zacskóba a húsz darabot... Én szerencsétlen a gyészityre gondoltam, de rosszat mondtam, így a tíz helyett húszat kellett befalnunk. Még szerencse, hogy finom volt, néhány óra alatt elfogyott.

A következő napon a suttovói vízesés meglátogatása volt a cél, a helyi térkép alapján nem lehetett messzebb tíz kilométernél, ezért toronyiránt, gyalogosan vágtunk neki. Erdők, mezők váltogatták egymást, séta közben meséltem a helyi érdekességekről, megpendítettem, hogy talán még medvék is élnek a hegyi rengetegben... Egyre jobban elfáradtak, gyakran leültek pihenni, én meg nyugtatgattam őket, hogy már nem lehet sok hátra, az út nagyobbik része mögöttünk van Az úticél csak nem akart feltűnni, a gyerekek még csak-csak bírták, de a nejem ereje egyre csak fogyott, végül leült és megmakacsolta magát, hogy ő innen egy tapodtat sem megy, szerezzünk valami járművet, ő majd megvárja. Tanakodva dugtuk össze a fejünket, végül a nagyobbik gyerek talált rá a megoldásra. Rémült képet vágott, és a közeli erdő felé mutogatva elkezdte kiabálni:
– Jön a medve! Ott, a fák között! Szaladjunk!
Nekiiramodott a mező felé, követtük mi is. Erre már az asszony is felpattant, és fürgén utánunk eredt. Olyan tempót diktált, hogy perceken belül elértük a vízesést. Nagy csalódás volt, mi legalábbis a Niagarát vártuk, ehelyett néhány méterről egy kis patak zuhant lefelé. Visszafelé busszal mentünk, húsz kilométeres jegyet kellett váltanunk. A buszon már biztonságban voltunk, legalábbis a nejemtől, így bevallottuk neki, hogy medve nem volt sehol, a kegyes csalást az ő ösztönzésére találtuk ki. Még csak morcos sem lett, mikor a kaján vigyort meglátta a képünkön. Amint beértünk az üdülőbe, alaposan szemügyre vettem a térképet, ekkor derült ki, hogy a térkép nem mérethelyes, csak tájékoztató jellegű. Tizenöt kilométert tettünk meg a valóságban.

Az eset azonban örökre nyomot hagyott valamennyiünkben. Azóta ha megtorpanunk akadályok előtt, elfogy a lendület, csak elkiáltja valamelyikünk: „Jön a medve! ”, és máris nevetve folytatjuk, bármily nehéz is legyen a feladat...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Novella
· Írta: Frekventor
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 32
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0377 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz