Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 24.

, 347 olvasás, Mona , 2 hozzászólás

Ezerszín

A hetekig tartó iszonyú fájdalom azon a reggelen már csak szörnyű rémálomnak tűnt, amikor másodszorra ébredtem azon a hajnalon. Minden idegsejtemmel a hasamra koncentráltam várva, mikor hasít belém a szokásos halálos érzés. Nem mertem mozdulni. Testem minden porcikája lesben állt, mikor feszít meg mindent a kín. De a fájdalom egyszer csak elszállt. Tompa lüktetést sem hagyott maga után, mintha soha nem is létezett volna.

Talán egy óráig is feküdtem, mozdulatlanul várva a testemet szétszaggató vihart, de végül a csendet nem a fájdalom, hanem egy hang törte meg.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Dávid! - mozdultam kissé oldalra, a hang irányába.
A hajnali sötétkék derengés fekete árnyként világította meg lényét, ahogy az ablak előtt ácsorgott. Az ágyamhoz lépett és felkapcsolta az éjjeli fényt.
- Dávid! - mosolyogtam felé.
Nem viszonozta, csak szemét a szemembe mélyesztve leült mellém.
- Hol voltál, mi történt? - kezdtem faggatni, mire lassan csóválni kezdte a fejét.
- Nehéz volt visszajönnöm. A harag, amit érzek irántad, szinte felemészt – sziszegte.
Nem válaszoltam. Elegem volt mindenből és mindenkiből. Hogy nem tudhatok semmit, csak elejtett szavakból, hallgatózásokból kell sejtenem, hogy mi történik körülöttem, hogy Dávid állandóan engem hibáztat mindenért, amikor semmi rosszat nem teszek. Nem teszek én semmit, csak kínlódok mindig.
- A világ gyomrát fenyvereitek hangja rázza. Több százezer halomra kínzott lélek vére csorog feszítve a mélyet. Bomlanak a testek, szerteszét fertőzik anyaföldünk méhét. Beteg a bolygó, dühödt erőszakkal mérgezitek az összes rétegét. És ez fáj, Norci. Rettenetesen, halálosan fáj! Ismerős ez a fájdalom, Királylány?
- Ez őrültség, Dávid! Nem fájhat a hasam azért, mert...
És akkor hatalmas hévvel közbevágott.
- Most komolyan emlékeztesselek a vérző Jézus-szoborra? Vagy a hátadon felszakadt sebre, amin a vér magától megalvadt? Ez is mind őrültség volt, nem?
Belém fojtotta a szót, majd folytatta.
- Vagy esetleg... - gúnyos mosoly jelent meg az arcán. - Találtak valamit az orvosok, ami okozhatja a fájdalmaidat?
- Te tudod, hogy mi bajom van? - kérdeztem szinte suttogva.
Bólintott.
- Jó helyen tapogatóznak a doktorbácsik, csak nem látnak az önteltségüktől. - válaszolta.
- Vagyis? - kérdeztem a fejemet rázva.
- Ne várj tőlem pontos diagnózist – mosolygott-, nem vagyok én orvos. Jelenleg az üzenet-továbbítással van a legnagyobb gond.
Sóhajtottam.
- Tudom. Te tudsz valamit Zsoltiról?
- Norci, néha olyan buta tudsz lenni, hogy az már nekem okoz fizikai fájdalmat. Én a testedről beszéltem!
Sértődötten forgattam a szemeim felé.
- Zsolti meg... tudod, elég vicces... - vigyorogta el magát.
- Mi? Mit tudsz róla? - ültem fel azonnal.
- Hát szerinted nem vicces, hogy ő a hadvezér abban a háborúban, ami téged pusztít? Egy sebész, aki életeket ment, közben meg kegyetlen gyilkos?!
- Te vagy a kegyetlen... - sziszegtem. - Hogy? Mégis hogy ömölhet belőled ennyi kegyetlenség ilyen rövid idő alatt? - meredtem rá.
Felállt és elnevette magát.
- Rám haragszol, amikor én szüntettem meg a fájdalmad?
- Na, ezt mégis hogy csinálhattad úgy mégis, amikor semmilyen fájdalomcsillapító nem használt?
Megvonta a vállát.
- Inkább a bátyádat kérdezd meg erről, vagy az apádat, tudod, én nem vagyok orvos. - válaszolta, majd az ajtó felé kezdett lépdelni.
- Várj! Hogy-hogy az apámat? Neki mi köze van úgy mégis az orvosláshoz?
Megtorpant és megfordult. Egy ideig csak bámult, mint aki szellemet lát.
- Gyógyulj meg, Norci! - sóhajtotta, majd kinyitotta az ajtót, ahol beleütközött a bátyámba.

Ádám Dávidra nézett, majd rám, azután ismét a fiúra.
- Dávid! - suttogta felé. - Visszajöttetek?
- Szia! Igen, vissza.
- Hol voltatok? Nem esett bajotok? - kérdezte, miközben visszatolta a kórtermembe.
- Nem, minden rendben, de Ruszlana végül úgy látta jobbnak, ha mi is eltűnünk egy időre.
Ádi bólintott, majd rám nézett. Fáradt tekintete pillanatról-pillanatra enyhült.
- Elmúlt, igaz? - kérdezte halkan.
- Igen! - nevettem, mire hozzámsietett és meg akart volna ölelni, ami szerencsétlen simogatásba torkollt, mintha félt volna, hogy összeroppant.
Így aztán leült mellém az ágyra, majd óvatosan megnyomkodta a hasamat. Vigyorogva ráztam a fejemet, majd arca szigorúvá vált.
- Nincs ugrálás, rohangálás, mászkálás, elesés... - sorolta. - Nincs könnyes, kiskutya-szemes könyörgés hazamenetelért, továbbá...
Nevetve ugrottam a nyakába. Elnevette magát.
- Ez már ugrálásnak számít! Úgy örülök, hogy jobban vagy! - szorított magához.
- Minden jó, ha a vége jó – szólalt meg hirtelen Dávid, hangjában mérhetetlen gúnnyal. - Kár, hogy ez nem a vég, csupán a kezdet.
Ádámot figyeltem, ahogy összeszorított fogsora megrángatta arca oldalán az izmokat, ahogy Dávid fele fordult.
- Mit értesz ez alatt? - dörrent rá.
Dávid közelebb lépett.
- Te jó vezető leszel, Ádi, de fölötte sosem uralkodhatsz – mutatott felém.
Ádám komoly tekintettel bólintott.
- A bátyja vagyok, én csak vigyázni próbálok rá – válaszolta meglepő nyugodtsággal.
- Igen és az orvosa is.
Ádám kérdően ráncolta szemöldökét.
- Mi baja van? - kérdezte végül Dávid.
- Nem tudom – sóhajtotta a bátyám.
- Hiszen, ismered őt! Ugrál, rohangál, csapong, csapkod, hadar. Sír, zokog, drámázik, retteg, és az egész világ gondját a szívére veszi. Állandóan valamiféle felfokozott érzelmi állapotban izzik. Ugyanakkor... - akkor rámnézett, majd újra Ádira. - gyűlöli önmagát.
- Jobb, ha mész – reszkettem felé, ahogy elnéztem a bátyám egyre feszülő izmait.
- Igen... - válaszolta Dávid és még visszaszólt az ajtóból. - Vigyázz rá nagyon!

Miután Dávid elment Ádám magába zárkózott. Világoskék szemeivel az arcomat vizslatta, miközben ujjaival az állát dörzsölte. A szőke borosta sercegett ujjbegyei alatt, mikor végül megszólalt.
- Na jó... mit tud, amit én nem?
Megrántottam a vállam.
- Norci? - nyaggatott. - Drogozol megint? - kérdezte nyugodt tónusban.
- Persze, Ádi! Hetek óta itt kínlódok, honnan szednék drogot, úgy mégis?!
- Akkor is tud valamit ez a kis kretén, amit én nem! Mi az?
- Nem tudom, Ádi! - nyafogtam.
- Akkor mi a fenéről beszéltetek ennyi ideig? - vont kérdőre. - Az éjszakás nővér szerint órák óta bent volt nálad!
- Zsoltiról beszélt. Hogy mekkora gyilkos sebész létére...
- A kis kretén! - morogta maga elé, majd tekintetével újra belemászott az arcomba. - Valami akkor is bűzlik nekem. Sumákolsz! Elég gyanús, hogy hetek óta semmit nem tudunk kezdeni a hasfájásoddal, erre megjelenik ő, és egyből semmi bajod. Mi folyik itt, Norc?
Nyeltem egyet és megpróbáltam megértetni a tudós bátyámmal azt, ami megérthetetlen.
- Szerinte a háború miatt vagyok beteg - nyökögtem halkan.
- És amiatt vagy? - kérdezett vissza.
- Mi van Ádi? Te is megbolondultál? - Erre megrázta a fejét, ujjaival rövid haját dörzsölte.
- Igen – mosolygott felém kínosan. - Nem tudok én már semmit!

Zsolti kivételével tehát mindenki előkerült. Mindenki felszabadultnak tűnt még akkor is, ha a levegőben ott ugrált a világ szétszakadásának veszélye.
Nekem újra suliba kellett járnom, de többé már senki nem csúfolt, ahogy Dávidot sem. Néha elméláztam a tanórák végeláthatatlan unalmában és őt figyeltem, s mindahányszor azonnal viszonozta pillantásom. Fekete szemei kérdőn meredtek felém egészen addig, míg újra bele nem temetkeztem a tankönyveimbe. A szünetekben viszont gyakran kettesben maradtunk az osztályteremben. Én rendszerint szivecskékkel rajzoltam tele a füzetem, belemélyedve Zsoltival töltött esték emlékébe, amikor egyszer csak a padom előtt termett. Lassan néztem fel rá, míg ő a rajzaimat fürkészte, amit azonnal eltakartam előle.
- Jól rajzolsz – bökte ki végül.
- Kössz – válaszoltam bizonytalanul, aztán csak néztük egymást.
Már kezdtem zavarba jönni az átható pillantásától, amikor váratlanul enyhe mosolyra húzódott az ajka.
- Szóval, hogy vagy? - kérdezte végül.
- Jól – válaszoltam.
- Az jó – mosolygott tőle szokatlan módon.
Kínos csend szállt le közénk. Rágni kezdtem a cerkámat, ő pedig tétován lesimított néhány radír-szemcsét az asztalról.
- És... - kezdte ismét – jössz ma gyakorolni a karácsonyi éneket?
- Nem lehet, ma fogorvoshoz kell mennem.
- Értem – hümmögte, majd lelkesen hozzátette – Az nagyon helyes! Úgy értem, ha fogorvoshoz jársz... -
- Jár a halál, csak ha már nagyon fáj – válaszoltam elhalkítva a mondat végét, mert Dávid arca hirtelen haragra gerjedt.
- És ha kicsit fáj, mit gondolsz, magától meggyógyul? - morogta.
- A hasam is meggyógyult – rángattam a vállam, mire rádobbantotta tenyerét a padomra.
- Gyulladás van a szervezetedben! Azért, mert nem fáj, attól még ott van! És nem használ, Norc... - fújtatta. - Nem használ, ha a fogaid is be vannak gyulladva!
- Jól van! Jézusom... - dőltem hátra a széken. - Mit érdekel ennyire amúgy is? Hetek óta hozzám se szólsz! - förmedtem rá. - Most épp mi van? Újabb háború? - gúnyolódtam.
- Hát, így is fogalmazhatunk – válaszolt, majd hirtelen feltűrte karomon a pulóvert.
Egy lepke-alakú vörös foltra pillantottunk a bőrömön, majd kérdően felnéztem az arcába.
- Tele vagyok ilyenekkel, Dávid. Nem tűnt még fel?
A fejét rázta és a foltra mutatott.
- Ez nem hematóma, Norc!
- Hát mi a nyavalya? - kérdeztem vissza, mire Dávid hezitálni kezdett.
- Én... én nem tudom – dadogott, és tett egy fél lépést hátra a padomtól. - Én csak azt tudom, hogy ez valami más, valami rossznak a kezdete.

Igaza volt. Nem sokkal később ismét belázasodtam. A Szentestét és az egész karácsonyi szünetet ágyban töltöttem. Aztán a Szilveszter előtti napon hirtelen elmúlt a láz, és én úgy ébredtem megint, mintha mi sem történt volna.
Dörzsölve a szemeimet lépkedtem le a lépcsőn, körülbelül a közepénél tartva nyillalt belém a gondolat, hogy a konyhából kiszűrődő hangos zsivaly talán azt jelenti, hogy megérkezett Zsolti is. Így aztán annyira sietni akartam, hogy valahogy összegabalyodott a két lábam, a sietésből pedig zuhanás lett... volna, ha két erős kar el nem kap...
- Ó-hó-hó... Norcicica!
Jani volt. Kábultan szedtem össze magam alatt a lábaimat, majd ránéztem.
- Nehogy kitörd nekem a fogaidat, Szilveszterkor nem dolgozom! - vigyorgott rám hófehér mosollyal.
- Ne hozd rám ilyenekkel a reggeli émelygést... - morogtam, majd újra hókon vágott a gondolat, hogy hátha Zsolti... - Itt van? - kérdeztem reménykedve.
- Hogy? - vigyorgott még mindig, mire Ádám sietett oda hozzánk.
- Megmentettem a húgodat egy-két csonttöréstől – mondta a bátyámnak, miközben elengedett.
- Csúcs vagy! - válaszolta, majd felém fordult.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
Ekkor már biztos voltam abban, hogy Zsolti itt van.
- Hogy? Hogy érzem magam? Te hogy érzed magad? Üvöltöznöd kellene, hogy miért keltem fel, aztán meg azért, hogy miért vagyok ennyire béna, hogy majdnem lezúgok a lépcsőn... blablabla – képedtem el. - Ahogy szoktad. Szóval, mi folyik itt?
- Semmi! - vágták rá egyszerre vigyorogva.
- Itt van, ugye? Ugye itt van? - ugrándoztam tovább a lépcsőn, majd berohantam a konyhába, mit sem törődve Tamással és Jácinttal, aztán kifele majdnem feldöntöttem a felém lépkedő Ferenc Atyát, végül Dávid állított meg.
Kezei megszorították a vállaimat, tekintete mélyen villant felém, majd „nem”-et intett a fejével.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 6
Kereső robot: 13
Összes: 36
Jelenlévők:
 · Bánfai Zsolt
 · Destiny
 · Divima
 · hazugsagok
 · nagyvendel
 · Ravain
 · Securus


Page generated in 0.0413 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz