Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Hol az örök szerelem?

, 270 olvasás, Gabben , 4 hozzászólás

Magány

Néma ábrándok voltak. Ők letiportak.
Szemükkel, mosolyukkal dalra fakasztottak.
De lelküket, szívüket nem adták nékem.

Nem adták csak néztek, mint lomha vigasz.
Gondolták, lesz más, kihez énekelek.

Énekeltem másnak, ez által nem szerettek,
mert megcsaltam, gondolták, gondolatom.

Voltam én múló ábránd, s néma fény!
Nem kellettem nékik, övék a rettegés.
Rettegtem, fájtam, szívem összetört.
S "költő" lettem, a rímeké a néma űr.

Néma űr lett sajgó szívem, mely fekete.
Vörös és lángol, mikor felébredne!
De nem ébred, csak ott marad, hol
sötét az éj. S örök, minduntalan,
                                             A magány.

Megjegyzés: 2002. 01. 08.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Vers
· Írta: Gabben
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 29
Regisztrált: 6
Kereső robot: 12
Összes: 47
Jelenlévők:
 · Éndroid
 · imreolaah
 · Öreg
 · Pekka
 · PiaNista
 · Veroniq


Page generated in 0.0428 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz