Néma ábrándok voltak. Ők letiportak.
Szemükkel, mosolyukkal dalra fakasztottak.
De lelküket, szívüket nem adták nékem.
Nem adták csak néztek, mint lomha vigasz.
Gondolták, lesz más, kihez énekelek.
Énekeltem másnak, ez által nem szerettek,
mert megcsaltam, gondolták, gondolatom.
Voltam én múló ábránd, s néma fény!
Nem kellettem nékik, övék a rettegés.
Rettegtem, fájtam, szívem összetört.
S "költő" lettem, a rímeké a néma űr.
Néma űr lett sajgó szívem, mely fekete.
Vörös és lángol, mikor felébredne!
De nem ébred, csak ott marad, hol
sötét az éj. S örök, minduntalan,
A magány.
Megjegyzés: 2002. 01. 08.