Szellőrózsa a tavaszi réten,
rózsaszín s fehér, olyan tiszta,
mikor az otthon melegét érzem,
oltalmát kandalló tüzének,
mikor gyerek énem szép mesédnek
minden csengő szavát issza,
még egy kismadár is velünk kacag
- emlékszel? Már a fogam se fájt,
és két szemedben tündökölt a nap -
és mikor meséled nevetve,
kabátokat magasba szögezve,
hogy a sok jampec, pórul járt,
az, mikor rád gondolok,
olyan tiszta, mint a most hullott hó,
mint a napnak szikrázó fénye,
mint barátnak mondott, őszinte szó,
mikor én gyerek vagyok újra,
és az udvarról nézek az útra,
hogy vajon már megjöttél-e?
Az, mikor rád gondolok, Drága Anya.
Arra a lányra, kinek kezében
hegedű van a régi fotón,
kinek szemében csillogott álma;
az asszonyra, ki mindig serényen,
senkinek nem ártva, adakozón,
mintsem mástól bármit elvéve,
becsülettel, széllel szemben küzdött.
A dolgos és teremtő két kezed
a semmiből varázsolt otthont.
Neked köszönhetem az életet,
azt, hogy csodás gyerekkorom volt;
s Te, ki az igazak keresztútját
vállaltad, és miértünk jártad
- vonszolva annyi áldozat súlyát -
nemcsak anya, igaz barát vagy.
S legigazabb barátnál is több vagy,
kietlen földön termő talaj,
és én a hálával öntözött mag,
ki felcseperedtem egyhamar,
miattad látok tündöklő eget,
éjjelente hullócsillagot,
- mindent, mindent neked köszönhetek -
és lettem olyanná, ki vagyok.
Szerető szívvel annyit kívánok,
mosoly s béke járja át a lelked!
Aszály sújtsa a bánatvirágot,
mi valaha gyomként lepte kerted!
De nője be azt száz és száz virág,
szivárványszín-derű öntözze mind,
és dalt teremjenek a játszi fák,
s Te szüreteld őket kedved szerint!
És kívánok még: újuló hitet,
hogy a holdfény szeretetet hintsen,
hogy megáldjanak mind az Égiek,
s lépteidet áldja meg az Isten!
Szellő szőtte bársony-pirkadatban
kék kristályként csillogó folyó -
oly tiszta az, oly leírhatatlan,
mint szívben az eredendő Jó,
mint a hűsítő nyári alkonyok,
s mint az ég milliónyi csillaga,
olyan tiszta, mikor rád gondolok,
olyan szép azt kimondani: Anya.
|