Küszöbömre olykor csak le-leül az élet,
be sem kéredzkedik, nem is kopog.
Mint ki a múltból mindent megértett,
elhalt tanulságokon merengve háborog.
Néha feltekint fénygombnyi madárszemekkel,
homlokán valami tűz felragyog.
Nagyot nyújtózik, akár a reggel,
ráncai közé szorulnak hunyó csillagok.
Furcsa szerzet, a gazdagság rongyos koldusa,
tarsolyában árva szívverések.
Lyukas zsebében temérdek csoda,
morzsányi remény, és szélfútta feledések.
Csak ül görnyedve, némán, csendben hallgatózik,
magunk vagyunk ketten magányosak.
Ő kint, sorsom esőjétől ázik,
én bent esőtlenül, egymáshoz méltányosak.