Éjjeli tánc
Tompa koppanás hallatszott az ajtón.
– Gyere!
A határozott és kemény invitálásra belépett a szobába egy leharcolt külsejű, 20-25 éves forma fiú.
– Elhoztam a jelentést. Minden benne van, amit tudni akar az új G5-ről, a kinevezésétől egészen máig, minden, ami az elmúlt öt hónapban történt.
– Helyes! – fordult meg a Főnök. – Helyes! Most elmehetsz!
A fiú haptákba vágta magát egy pillanatra, majd sietve távozott, magára hagyva főnökét a vaskos olvasmánnyal.
– Lássuk, milyen vezér lett belőled, Fekete Varjú! – kezdett a lapozgatásba. – Hm… Rendbe hozta az egységeket, megreformálta a kiképzést, úgy általában megváltoztatott mindent… U-NAL-MAS! Várjunk csak!
„Április 15. éjjel 1 óra 3 perc. A G5 a várost környező dombok felé vette az irányt, majd hirtelen eltűnt a szemem elől, hiába kerestem, nem akadtam a nyomára másnap reggelig. ” – olvasta hangosan.
– Tudta, hogy figyeltetem, nagyon jól tudta, és a legkisebb nehézség nélkül lerázta a felderítőket. Az első pillanattól kezdve megtehette volna, de csak ezen a napon tette. Miért? Azt akarta, hogy tudjam, mit tesz, kivéve ezen az éjszakán. Mit tervezett? Mi a fenére készült?
A Főnök soha sem kapta meg a választ kérdésére, de én elárulhatom nektek. A Fekete Varjú valóban szándékosan hagyta, hogy megfigyeljék, tudta ő azt, tudta nagyon jól, már a legelső naptól kezdve, mégsem tett ellene semmit. Hogy miért? Mert nem érdekelte. Egyszerűen nem tudta érdekelni. Nem… Ezt az egy éjszakát kivéve, mikor is szívének régi sebei, mint minden nap, felsejlettek és a fájdalom most merőben új alakot öltött Kék Rózsa gyönyörű fehér arcának személyében. Bizony, a fiút azóta is kínozta csillapodni nem vágyó szerelme, de míg eddig kontrollálni tudta érzéseit, most végleg elhatalmasodtak rajta, mint egy a gátját őrjöngő erővel átszakító, régóta duzzasztott folyó. Ezért akart ő azon az éjszakán egyedül lenni, ezért rázta le csakhamar megfigyelőjét azon az estén, ezért vágyott a végtelen magányra.
Nyugalmát a fák rejtekében azonban csakhamar megzavarták. Más is követte őt. Valaki más is, akiről eddig tudomása sem volt és valaki más, aki régóta erre a pillanatra várt, hogy kettesben maradhasson az újdonsült G5-sel. A Fekete Varjú felállt, mikor meglátta, alkarpengéit élesítette, de maszkját nem húzta az arcára. Így álltak ők a kopár, kopaszodó fenyőfák tövében a dombtetőn, egy holdfényben úszó tisztáson, ők, Fekete Varjú és Kék Rózsa.
– Te mit keresel itt?
– Téged, csak téged.
– Nem volt még elég?! Vagy a fél munkát nem fizetik meg felétek?
– Kérlek, nem ezért jöttem. Én csak… Szeretném… Hogy tudd…
– Hogy tudjam?! – szakította félbe a fiú. – Mit?! Hogy átvertél? Hogy kihasználtál, hogy a közelembe férkőzz? Hogy meg akartál ölni? Mit? Mit kell tudnom?!
– Hibáztam! – fakadt ki a lány. – Hibáztam… Én… Nem tudtam, hogy ki vagy, mikor beléd szerettem. Mikor beléd szerettem, igen, mert szerettelek, nagyon szerettelek és még most is szeretlek!
– Mit akarsz tőlem, hogy még mindig a szemembe bírsz hazudni?
– Mit? Kérlek… Én szeretlek és… tudom… tudom, hogy te is szeretsz engem!
– Mit akarsz? Miért jöttél utánam? – kérdezte Fekete Varjú szomorkás hangon és jóval nyugodtabban, mint akinek a haragja már elszaladt és az újra feltépett sebek égő, csípő fájdalmát érzi már csak.
– Én… Nem tudom, hogy kezdjem… – bizonytalanodott el a lány.
– A lényeget! Csak a lényeget.
– Állj át hozzánk! Legyél te is sakál! – bökte ki Kék Rózsa, némi reménytől szinte lángoló szemekkel, de az igazság az, hogy már tudta a választ, tudta jó előre, ezért is habozott az imént.
Fekete Varjú szemei kikerekedtek, hirtelen a szó is a torkában akadt erre az abszurd felvetésre. Miért lenne ő sakál? Miért árulná el a Szövetséget, az egyetlen dolgot az életében, amely nem fájdalommal kecsegtette, hanem valami egészen mással, az élettel? Miért? Egy lányért? A vicc az, hogy volt idő, mikor megtette volna, volt, de azóta az a lány egy mély sebet vágott tőrével a szívébe, egy mély sebet, mely azóta sem indult hegesedésnek. Az a bizonyos lány látta mindezt, de jó előre felkészült. Tudta, hogy vállalkozása reménytelen, de szerelme a fiú iránt túl heves és lángoló volt, hogy ne próbálja meg.
– Tudom, mit gondolsz most, tudom, hogy mit gondolsz rólam, de engedd meg, hogy megmagyarázzam!
A fiú némán hallgatott. Csak maga elé nézett bambán, mint akit villámcsapás ért. Túlságosan összezavarodott ő már.
– Emlékszel aznap, a könyvtárban, mikor először találkoztunk? Az egész szerencsétlen életem leggyönyörűbb napja volt! Tudtad valaha is, hogy a világ legboldogabb nőjévé tettél minden egyes nap, mikor láthattalak? – lépett közelebb Kék Rózsa, és kezét bátortalanul a fiú arcára tette, aki a szemébe nézett és egy könnycseppet engedett legördülni egyenesen a lány keze mellett. – Hiba lett volna leplezni, hogy mennyire jól esett, ahogy bántál velem és mennyire jól esett, hogy kedves voltál, hogy udvaroltál nekem. Nekem, aki ugyanúgy csak az éjszakában élt, mint te, akit ugyanúgy kilökött magából az emberiség, mint téged. Beléd szerettem… – kezdett könnyezni a lány is. – Halálosan beléd szerettem, és még mindig őrülten szeretlek! Emlékszel… Emlékszel még arra az estére, mikor a busz előtt állva megcsókoltál?
– És te visszacsókoltál engem – válaszolt a fiú.
– Igen – mosolygott szomorúan Kék Rózsa. – Mondd, mit éreztél, képes lettem volna hazudni azt a csókot, képes lett volna valaki is hazudni azt a csókot?
– Nem.
– Nem… És emlékszel arra a napra, mikor szomorúan vártalak a padon? Mikor azt mondtam, hogy csak azért vagyok szomorú, mert nem lehetünk együtt aznap? Nos, akkor tudtam meg, hogy ki is vagy te, és akkor tudtam meg, hogy meg kell ölnöm téged. Meg kell ölnöm azt, aki a legeldugottabb sarokban is észrevett, aki képes volt kiemelni a sötétségből, aki hajlandó volt áldozatokat hozni… értem… Az egyetlen embert, aki átölelt, mikor szükségem volt rá, az egyetlen embert, aki egész éjszaka a karjában ringatott, hogy megnyugodjak, az egyetlen embert, aki valaha szeretett… Mondd, te mit tettél volna?
– Soha nem bírtalak volna bántani – válaszolt a fiú szomorúan.
– Én sem bírtalak – mondta a lány egy nagyot nyelve, hogy könnyeit visszafojtsa. – Összezavarodtam. Tudom, mit jelent neked a Szövetség, nekem ugyanezt jelentik a sakálok, ők a családom, nekik köszönhetek mindent, összezavarodtam és hibáztam, az istenért is óriásit hibáztam, de szeretlek! Nézz a szemembe, nem hazudok, szeretlek! SZERETLEK!
Kék Rózsa meglepődött, mikor a fiú szemeibe nézett. Annak tekintete üveges és semmitmondó volt, az élet legapróbb szikráját is nélkülözte. Megijedt ettől a látványtól.
– Miért jöttél ide? – kérdezte a fiú hidegen. – Mire volt jó régi sebeket ilyen mélyen feltépni és hagyni kivérezni? Te és én nem lehetünk együtt soha sem, és ezt te is jól tudod.
A lány meglepődött, számított ugyan erre a válaszra, de ez a közöny éles késként vágott belé, és keservesen sírni kezdett:
– Csak még egyet! Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy nem szeretsz!
A fiú gyengéden megfogta a lány fejét két kezével, a szemeibe nézett és egyetlen szót mondott, miközben arcán egy újabb könnycsepp gördült végig:
– Szeretlek!
|
Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12 
Összes: 73
Jelenlévők:
